Kevin Carter szintén Pulitzer-díjas fotója már a megjelenésekor is megosztotta a szakértő gárdát és a nem-szakértő közönséget, lévén egy olyan jelenetet ábrázol, ami minden olyan ember belsején szorít egyet, akiben pislákol egy kis empátia.
A kép
Keselyű távolabb, míg a előrébb egy kislány fekszik-guggol a fűben . A keselyű csak az alkalomra vár, hogy lakmározhasson, míg a kislányon csak a szenvedés fut végig, nem lehet tudni, hogy még él vagy már csak élni látszik. Felkapnánk a kislányt és elszaladnánk vele, elhessegetnénk a madarat, kutat ásnánk a szavannán.
Sokan vádolták Kevin Cartert avval ,hogy saját emberségét hamuként szórta bele a szenzációhajhászat önzéstől örvénylő fekete folyójába, mikor megjelentette ezt a fotót és talán ezek a vádak nem is alaptalanok – a történet teljes ismerete nélkül.
Kevin Carter Dél-Afrikában született egy középosztálybeli családban, nagyrészt fehérek lakta környéken. A katonai szolgálat letöltése után sportriporterként próbálta kenyerét megkeresni, de hamar az Apartheid brutalitását megörökítő fotóssá vált.
Kevin Carter
A híres felvétel Szudánban készült. Carter a Bang Bang Club tagjaként –melynek tagjai rajta kívül még Greg Marinovics, Ken Oosterbroek, és Joao Silva voltak, akikkel Kevin mindig a fegyveres összecsapásokat kereste, mint fotótémákat; innen a név eredete – Dél-Afrikában már több fegyveres konfliktust megjárt veterán fotósként érkezett az országba. Ismerősei szerint ebben az is szerepet játszott, hogy Kevinnek elege lett a folytonos öldöklés állandó testközeliségéből. Az egyik ENSZ segélyszállítmánnyal utaztak el Ajod faluba. Itt az ételosztás ideje alatt Carter, és társa Joao Silva az időt minél jobban próbálták kihasználni, és a lehető legtöbb fotót készítették.
Silva szerint a gép megérkezésére az asszonyok előjöttek a lakhelyekről, a gyerekeket magukra hagyták, de csak azért, hogy az élelmiszer adagot magukhoz tudják venni. Így nem teljesen igaz az, hogy a kislány magára hagyatottan várta végzetét. A fotósoknak egyébként meg volt tiltva bármilyen fizikai kontaktus a helyiekkel, elkerülendő bármilyen fertőzést.
Silva további kijelentései szerint a madár elrepült – azt azonban nem tudni, hogy magától, vagy egy Carter által elhajított kőtől, és erről a készítő sem tudott biztosat mondani. Nyilatkozatai enyhén kaotikusak voltak a témát illetően. Néhol azt állította, hogy elkergette a madarat, máskor sajnálkozott afelett, hogy ezt nem tette meg.
Carter nem tudott válaszolni arra a kérdésre sem, hogy mi történt azután a kislánnyal. A kép a New York Timesban jelent meg 1993. március 26.-án, a lap pedig később kénytelen volt közleményt kiadni arról, hogy mi lett a kislány sorsa – nem tudni.
Kevin Cartert is emésztette, hogy vajon az adott helyzetben mi kell, hogy meghatározza a fotós – az ember – viselkedését: hallgasson-e a belső parancsra, és vezérelje a morál, vagy tegye azt amiért a tudósító tulajdonképpen létezik, vagyis passzív szemlélőként objektíven közvetítsen?
Egyesek szerint ez a dilemma is hajszolta ama bizonyos nap felé – 1994. július 27 – , mikor is úgy döntött, hogy véget vet életének. Kocsijával Johannesburg külvárosába, Parkmore – ba hajtott, gyerekkora kedvelt játszóhelyéhez, majd kocsija kipufogógázát az utastérbe vezette egy cső segítségével. Szén-monoxid mérgezésben halt meg mindössze 34 évesen.
Élete utolsó szakaszában inkább élt már drogokon, mint ételen, depresszió kínozta, és a megélt – lefotózott – borzalmak képei, a „gyilkosságok és hullák, düh és fájdalom emlékei”. Nem segített rajta az sem, hogy Thokozában szeme láttára lőtték le kollégáját és barátját, Ken Oosterbroek-ot. Hátrahagyott búcsúlevelében zavarosan ír szétesett életéről, nem hagyva kétséget affelől, hogy milyen sorsot szán magának – egy kis szerencsével.
„…Elmentem, hogy csatlakozzam Kenhez, ha vagyok olyan szerencsés.”
Feltáró 