Emberek

Dominikai Leonidasz király – Rafael Leónidas Trujillo Molina, a „Jótevő”

Királyként élt, de az nem adatott meg neki, hogy úgy is haljon meg. Jótevőnek neveztette  magát, de a  javakat csak magának osztotta vissza, miközben egy ország vérén hízott ő és családja. Egyszervolt életének szépsége annak csodálatos nyomtalanságában rejlik.

E sorok írója azon szerencsés helyzetben találta magát anno, hogy volt lehetősége körülnézni a Dominikai Köztársaság fővárosában, Santo Domingóban. Az élmény korántsem volt annyira meghatározó,mint amennyire elképzelte, hogy majd lesz, és ezen a csodálatos Kolombusz idejéből megmaradt épületek sem tudtak sokat változtatni – bár az tény, hogy azok ettől függetlenül is csodálatosak.  A karibi hangulat sem volt annyira kézzelfogható, mint ahogy az az ország többi részén – nagyváros, ami tipikusan nagy, és van tengerpartja, ami jó.

Arról viszont a legkevesebb fogalma sem volt az illetőnek, hogy ez a város nem is Santo Domingo volt vagy harminc éven keresztül, hanem Ciudad Trujillo.

Nem is csoda, a dominikaiak semmit sem őriztek meg a város akkori utcaneveiből, tereiből, esetleg szobraiból – abból az 1800 darabnál is többől, ami országszerte hirdette a „Benefactor” dicsőségét, biztos a fővárosba is jutott pár példány, de ezeknek már nyoma sincs.
Rafael Leónidas Trujillo Molina keményen megdolgozott azért, hogy töröljék őt a dominikai ön- és köztudatból.

trujillo-12

A “Benefactor”

Elmondható, hogy a „Felszabadító”- igen, így is hívták őt – felettébb szorgalmas volt. Segítette a megszálló amerikaiakat is, egészen 1925-ig míg a tengerészgyalogosok végleg elhagyták az országot. Szó se róla: a jenkik tették a dolgukat, még pedig olyan jól, ahogy azt addig még dominikai vezető soha azelőtt. Viszonylagos jólétben élhettek az állampolgárok, az infrastruktúra is kiépült; s bár a keleti országrészben működő partizánokat teljesen nem sikerült kifüstölni, még azután sem, hogy vezetőjüket Vincente Evangelistát egy különítmény elkapta és kivégezte, békésebb időszak volt ez az ország történelmében( az addigiakhoz viszonyítva mindenképp).
Trujillo távíróként dolgozott egy ideig, majd piti bűnözőként folytatta, de valahogy kikötött a Guardía Nacional (Nemzeti Csendőrség) soraiban. Megcsapta a hatalom szele, jól meg is szédítette, tetszett neki a mundér, még ha annak becsületéről fogalma sem volt. Az amerikaiknak viszont az ő ambícióiról nem volt fogalmuk, elégedettek voltak vele, így gyorsan emelkedett a ranglétrán. Az amerikai csapatok kivonuláskor már vezérkari főnök.

trujillo-11

Barátok közt

Mikor a Dominikai Köztársaság újból a dominikaiaké lehett volna, a „Generalisszimusz” – igen, egy újabb cím, és nem, nem csak Sztálin volt az – nem várt tovább, utat engedett égető vágyának, és hatalomra juttatta saját magát. Horacio Vásquez elnöknek mennie kellett, az új választásokon pedig Trujillo nyert, mégpedig úgy, hogy több szavazatot kapott, mint amennyi választó részt vehetett a szavazáson. Szövetségesét, Rafael Estrella Urenát – aki tulajdonképp megbuktatta Vásquez elnököt, de Trujillo a vele kötött titkos egyezmény értelmében nem sietett az elnök segítségére – megtette alelnöknek.

S íme beköszöntött a Trujillo-era. Az időszak, amikor bárki lehetett kommunista és áruló, ha éppen Leonidas király úgy döntött. Létrejöhetett a nepotizmus és kleptokrácia hatásos elegye, keverve egy nagy adag vegytiszta személyi kultusszal.

A mindenkori diktatúrák eszközeként alkalmazandó megfélemlítés  a Trujillo-korszakban a Servicio de Inteligencia Militar (Katonai Hírszerzés,SIM) által került kivitelezésre. Fekete kocsijaikon cirkálva bárkit elkaphattak, bebörtönözhettek, megölhettek. Trujillo egyébként még le sem tettehivatalos elnöki esküjét, de már parancsot adott az ellenzék tagjainak előkerítésére és bebörtönzésére, ami nyilvánvalóan el is kezdődött, hiszen aki nincs velünk az ellenünk van, ugye.

A szeretet családja iránt kimeríthetelen, és hát a pénz önmagában mit sem ér, ha azt nincs kivel megosztani. Leonidas királynak pedig volt kivel megosztani a nem kevés bevételt,  pozíciót, érdekeltséget, és miegyebet, ami a Dominikai Köztársaság elnökeként neki kijárt, saját döntése szerint. Testvérei és felesége is belefolytak a „családi” ügyletekbe. Egyik fivére, Jose Trujillo hadügyminiszterségig vitte, másik testvére Romeo lokáltulajdonosként működött. Felesége felügyelte az import – export „mozgásokat”. Leonidas király maga az ország legnagyobb földtulajdonosa és földesura volt. Ha megtetszett neki egy birtok, engedett a csábításnak, azonnal kisajátította magának azt a földrészt a tulajdonostól. Minden iparágban jelen volt és azokban a cégeknek, amelyeknek történetesen nem ő volt a tulajdonosa, megengedte, hogy társuljanak vele.  Nem sok ilyen cég volt akkor már; a cukoriparban tizenhat gyár működött, ebből 2 nem volt az övé. A termőföldek harmada a Molina család tulajdonába került, az egyetlen cementgyárról nem beszélve, de említhetnénk az állattenyésztőfarmok jó részét is. A hírközlési csatornák is mind a rendszer szolgálatában áltak a családtagok révén. Van, aki azt álítja, hogy „Amerika Megváltója” – nofene, egy újabb cím – hatalma csúcsán 700-800 millió dolláros vagyon felett gazdálkodhatott.
De ez nem volt elég. Leonidas király nem csak gazdagodott, hanem uralkodott, és szerette volna, ha ezt mindenki észreveszi, leginkább egyes országok vezetői, mondjuk, úgy  minden ország minden vezető politikusa. Nehéz feladat.
Trujillo szerint minden határon élő dominikai paraszt szenvedését a szomszédos Haiti területéről átszökő haitiak okozták, akik megrövidítik népét már pusztán létükel is. Miután meghallgatta a panaszukat, elhatározta, hogy egyszer és mindenkorra megoldja a problémát.
1938. október 2.-án Trujillo parancsára katonák belekezdenek abba az akcióba, amely mostanra az országban petrezselyem – mészárlásként ismeretes (spanyolul Masacre de Perejil vagy csak El Corte), és melynek során az október 8.-ig tartó időszakban 20 – 30000 haiti állampolgárt mészároltak le.
A csapatok a határon minden feketét felszólítottak arra, hogy mondja ki a spanyol „perejil” (petrezselyem) szót. Mivel Haiti hivatalos nyelve a francia, bár sokan beszélik a kreol nyelvet is, a szó közepén elhelyezkedő r betű másképp hangzik a haitiak szájából, és ez már elég is bpéz bizonyítéknak. A mészárlás végével Leonidas király elégedett lehet; megoldott egy problémát, és erre mindenki fel is figyelt, bár nem úgy, ahogy ő gondolta.

A második világháború után hasonszőrű kollégái bukását kénytelen végig nézni. 1955- ben Perón argentin elnök lemondott, 1959 – ben pedig  győzött a kubai forrdalom, barátjának Fulgencio Batistának menekülnie kellett. Kezd a levegő elfogyni a diktátor körül.

Kennedy elnök 1961-ben döntött a Disznó-öbölben történő partraszállásról, de evvel egyidőben egy másik terv is mozgásba lendült: a terv nem más, mind Rafale Molina „elnök” megbuktatása. Ez előbbi később kudarcot vallott, ami után Kennedy elnök elhalasztja egy hasonló akció kivitelezését a Dominikai Köztársaság területén, így a „Benefactor” és rendszere még nyer egy kis időt.
A belső ellenállás azonban nem vár tovább.

  1. május 30.- án este Molina elnök elviharzik a San Cristobal közelében fekvő katonai támaszpontra egyik dührohama folyományaként, hogy ott felelőségre vonjon egy tisztet.

Antonio de la Maza három társával nyomába szegődik, és egy filmbe illő autós üldözés után  az út melletti erdős részen próbálják elkapni az elnököt. Csak testőre, Zacarias viszonozza a tüzet, de őt szemelől  tévesztik a lázadók. Antonio de la Maza végül utoléri a már sebesült elnököt és kivégzi.

Az életben maradt sofőr később azonosította az üldözőket, és mindegyiküket kivégezték. Rafael  (Ramfis) Trujillo, az elnök visszatért fia átvette a hatalmat, és apjához illően állt bosszút a feltételezett felkelőkön és segítőiken, de ekkor már késő volt. A tüntetések elszaporodtak, és a fiú hatalma már korántsem volt akkora , mint apjáé. Rafael (Ramfis) így hát menekül; apja koporsójába rejti a családi vagyon egy részét, és elhagyja az országot.

Rafael Molina ma Franciaországban van eltemetve, a Dominikai Köztársaságban pedig már semmi sem őrzi „Jótevője” egykori emlékét.

trujillo

 

Categories: Emberek | Hozzászólás

Elena Caucescu, a polimerek királynője

A Kárpátok Géniuszának oldalbordája nem csak tudományos munkájával, hozzáértésével, intelligenciájával vált Románia hasznára, hanem külföldön folytatott különleges hozzáértéssel végzett diplomáciai munkájával is országa jobblétén munkálkodott – volna, ha lettek volna ilyen ambíciói. De nem voltak.

a fiatal Elena

a fiatal Lenuta

E mondat jó része természetesen fikció, éppúgy mint Elena Caucescu életének és tetteinek legnagyobb része. Ma már azt sem könnyű eldönteni, hogy mi az ami a Conducator (magyarul: „vezető”) feleségének életéből értékelhető valóságos történetként bármilyen munkásságát és „kutatómunkáját” illetően.
Az emberek emlékezetében már inkább úgy élhet, mint egy megkeseredett öregasszony, ahogy a román forradalom idején férjével ül abban a bizonyos iskolai padban,Targoviste-külsőn, Nicolae kezét fogva, a forradalmi rögtönítélőszék előtt. Nem hitte el, hogy mi történik vele, mentségére legyen mondva, nem is nagyon volt rá ideje.
1989. Karácsonyán olyan gyorsan zajlott le minden, hogy szinte csak kullogtak az események után, de addig ők határozták meg az ország múltját, jelenét és jövőjét. A forradalom lezajlott, méghozzá viharos gyorsasággal, Caucescu rosszul reagálta le az eseményeket, és azok maguk alá temették őt, és feleségét is. Az, hogy ez tulajdonképpen hogyan is történt, pontosan sose fog kiderülni, azt viszont tudni lehet, hogy a Conducator oldalán a hűséges Elenával jutott el odáig.
Nem volt ő mindig Elena, minden román édesanyja. Elég sokáig tartott míg azzá munkálta ki magát, ahogy később ismerték, de már a kezdetek is biztatóak voltak.
A későbbi sokszoros díszdoktor és Románia mindenható urának jövőbeli arája, Lenuta Petrescu néven látta meg a napvilágot, Petrestiben,Dambovita – magyarul Dombovica – megyében, 1916. január 7.-én. Később majd egy olyan változat is szárnyra kap miszerint három évvel később született, 1919-ben, mindez azért, hogy fiatalabbnak tűnjön(higgyék) férjénél.
Nem igazán tűnik ki iskolatársai közül sem szorgalmával, sem eszével, éppenhogy csak van fogalma a matematikáról és alig ismeri a betűvetést. Szerény általános iskolai tanulmányainak önkéntes befejzte után Bukarestbe megy, ahol sikerül elhelyezkednie egy textilgyárban. 1937-ben csatlakozik a Román Kommunista Párthoz.

A Nicolae Caucescu számára végzetes találkozás 1939-ben esett meg : a május elsejei felvonulás tüntetésbe torkollik, ahol az ifjú Nicolae frissen szabadultan, a titkos rendőrség által vigyázva, de lelkesen és eltökélten rész vesz. Lenuta – Elena szintén jelen van, és forradalmi hevületől fűtve skandálja a királyletaszitó rigmusokat. Nicolae Caucescut ekkor örökre rabul ejti a különös szépséggel éppen nem rendelkező forradamár lány, aki már ekkor is átlagon felüli szónoki képességekkel rendelkezett – saját elmondása szerint.
Sem a feleségről,sem pedig a férjről nem mondható el, hogy meghatározó szerepet játszottak volna a Román Kommunista Párt felemelkedésében, bár a későbbi román történetírás szerint a diktátort többször is letartoztatták. Valószínűsíthető, hogy inkább köztörvényes bűnözőként került először a Doftana börtönbe, ahol kapcsolatba kerülhetett a kommunista agitátorokkal.
Nicolae 1940-ben börtönbe került és három év után nem akárki lett a cellatársa, hanem Gheorghiu Dej, a legfőbb kommunista vezető, aki a háború végeztével – és az oroszok távoztával – őt nevezi ki az ifjú kommunisták vezetőjévé (UTC).
Nicolae a nagy világégés után újra keresni kezdi Lenutát, akit a szenvedései és az új államrend kiépítéséről szőtt álmai közben sem felejt el, és miután megtalálta – a rossz nyelvek szerint Lenutának elég hamar sikerült elfeledtetnie magával Nicolae-t mások segítségével – rögtön el is veszi feleségül.
Ekkor nevét Elenára változtatja.

Elena_Ceausescu

Elena, Románia nagyasszonya

Neve pedig őt változtatja át, így lesz mezítlábas forradalmárból többdiplomás tudományos szakértő, a Nemzeti Tudományos És Műszaki Intézet elnöke, a Conducator helyettese, „ a nemzet anyja”. A polimerek kutatásával kíván nevet szerezni magának, úgy gondolja, laboránsként eltöltött évei ebben segítségére lehetnek – ha már előzőleg megszerzett tudása nem is, hiszen még általános végzettséggel sem rendelkezik. Mindez nem probléma, ha a férj egy diktátor.
A bukaresti egyetemen Costin D. Nenitescu személyében azonban – állítólag – emberére akadt: a híres kutató, aki nem mellesleg a kar dékánja volt akkoriban, elég kemény kritikát fogalmaz meg Elena diplomamunkájával kapcsolatosan. A szakdolgozat később a jászvásári (Iasi) egyetemen kerül megvédésre , annak ellenére, Cristoforo Simionescu az egyetem rektora azt arra teljesen alkalmatlannak nyilvánítja (amiért később a Securitate kis is hallgatja, nem is egyszer).

3440406_68cff040c5_m

Rózsaszirom-szőnyeg, mint láb alá hintett szeretet a néptől

A PhD fokozat tehát a zsebben, indulhat a hódító körút: Elena Caucescu – madame „cokettő” – több mint 70 doctor honoris causa (tiszteletbeli doktorátus) cím birtokosa lesz, melyeket külföldi intézetek adományoznak neki szakterületén elvégzett kiváló munkájáért. Több mint tizenöt diplomával rendelkezik, „műveit” több nyelvre lefordítják. Megszólítása se lehet egyszerűen csak mérnök asszony, kitalál magának valami szebbet később: akadémikus mérnök doktor.

1975_Elena_Ceausescu_Honoris_Causa_Manilla

1975. Manila – a sokadik tiszteletbeli doktorátus begyűjtése

És ez még nem minden. A Nobel békedíj sem lehet messze tőle. Folyamatosan hangsúlyozza: az atomenergia rossz, és ha az nem jön be – és tényleg – , az se baj, segítenek a polimerek – vagy nem. Elena életében sajnos nem kapott sem tudományos, sem béke Nobel-díjat. Minden egy félistennek sem jöhet össze, na.

Minden román anyja
Elena természetesen nem szeretné világmegváltó energiáit életének csupán egy területén elpazarolni: ő voltaképpen Romániáé is. És ő naggyá akarja tenni a nemzetet.
Állami tiltás lép érvénybe az abortusz ellen, megtelnek az árvaházak – a népesség tényleg növekszik, de milyen áron. A fogamzásgátló szintén tiltott dolog, nem ritka az olyan terhességmegszakítás, melynél kötőtűt alkalmaznak segédeszközként, otthon lefolytatott küret alkalmával. Nem ritka a haláleset sem, de orvoshoz nem fordulhat ilyesfajta problémával egy román nő sem: a kórház megtagadhatja a segítséget, és köteles értesíteni a hatóságokat.
Elena tehát megteremti a megfelelő „körülményeket” a népesség növekedéséhez, szeretett férje segítségével.
Az elnökfeleség
Nagy hatással van rá Mao Ce-Tung felesége, Csiang Csing és Evita Perón, Juan Domingo Perón, argentin elnök felesége is. Előbbivel Kínában tett látogatásukkor találkozik, és elámul, hogy a kínai asszony mennyire erősen jelen van Mao Ce- tung és Kína életében: Mao mellett Csiang Csing is vezetőként lép színre a nép előtt. Evita Perónt Buenos Airesben tett látogatásukkor ismeri meg és őt az argentin elnökfeleség életútja ragadja meg.
Ő pedig valaki lesz, mégpedig mindenképp olyasvalaki, aki egy, vagy legalábbis egylényegű Románia elsőszámú vezetőjével, akivel számolni kell, mint akár Caucescu elsőszámú helyettesével.

elena-ceausescu-in-moldova-si-delta-in-vara-lui-1976-1

Pihenés az egyik házban, valahol Moldovában

Mindenkit figyeltet, aki hozzátartozói közelébe kerül. Zoia lányának udvarlói sem menekülhetnek a vigyázó szemek elől, nem is beszélve az esetleges vetélytársakról, ha azok jobban vannak felöltözve mint ő.
Különleges kéréseinek pedig nem egészséges ellenálni. Még Husszein király, Jordánia uralkodója sem akarja ezt felvállalni, mikor Elena megkívánja az uralkodó jachtját. Miért is ne? Eleget dolgozott már a népért, még sokat is. Illendő lenne egy ilyen hajóval keresztül siklani a Dardanellákon, mintegy megerősítvén a népet abban a tudatban, hogy a szocializmus maga a jóléti társadalom – Elenának.
Bár a király saját hajóját nem adja oda – hiszen az nem is az övé, hanem lányáé – rendel egyet az Egyesült Államokból, és szerényen javasolja Barátság nevet felfesteni oldalára. Minden rendben, érkezik is a jacht pár hónap múlva. Mindenki boldog (a jacht egyébként ma turista látványosság).
Új ruháit előbb otthoni forrásból, később már csak külföldről hozatja, de ízlése nem igazán érkezik onnan, sőt jóformán sehonnan. Nincs neki, nem tud öltözködni, de legalább ruhái drágák.
A házaspár házaira és rezidenciájaira is leginkább ez a jellemző. Bőségesen alkalmaznak aranyat minden belső kialakításánál, és hát azért sok házat ajándékoztak maguknak. Az alkotóerő más és más helyen képes csak feltörni újult erővel.
Leginkább pedig egy olyan helyen, mint a Köztársasági Palota, amit a Vezető saját rezidenciájának szánt. Nem kímélte ezért Bukarestet: több mint 40000 embert telepítettek ki otthonaikból, 19 ortodox templomot és féltucat zsinagógát rombolnak le azon megközelítőleg 520 hektáros területen, ahol a megalománia emlékműve megépül 300000 négyzetméteren. Hasonló épületek Észak-Koreában is találhatóak. Az épület belseje sem kevésbé grandiózus. Márványt látunk mindenhol, és tényleg egy palota az ami ott felépült. De minek.
Elena sorsa sem járt kéz a kézben gazdájával: az 1989 kitört vihar elsodorta őt is, ugyanúgy mint szeretett férjét, „vívmányaikat” és az egész párhuzamos valóságot, amiben éltek. Nehéz elhinni egy halandónak, hogy nem tudták azt, hogy mi történik velük, de saját felfogásuk szerint sem élet, sem halál nem férkőzhetett hozzájuk – egészen addig a napig Tirgovistében.

v1

A végjáték

Kivégzésükről és az egész „tárgyalásról” már sok felvétel fellelhető az interneten. Érdekes megfigyelni, ahogy Elena Caucescu viselkedik a felvételeken: ott már sehol sincs diktátorfeleség vagy akadémikus mérnök asszony. Csak egy riadt öreg és rémült öregasszony, aki addigra már megértette, hogy itt a vég.

Categories: Emberek | Hozzászólás

Ember és katona

Johannes Blaskowitz

Johannes Blaskowitz tábornok

Karl Henning von Barsevich, a Luftwaffe tábornoka az SS tevékenységéről Johannes Blaskowitz tábornoktól értesült, aki a 8. hadsereg parancsnokaként részt vette a lengyelországi hadműveletekben. Blaskowitz igazi katona volt, elítélt bármilyen polgári lakosság ellen elkövetett megtorló akciót, így mélységes undorral viseltetett a kegyetlenkedő SS iránt. Nem egy jelentést küldött a főparancsnokságra ezekről az eseményekről, minden eredmény nélkül. A sokadik jelentés után “gyerekes” viselkedése miatt menesztették parancsnoki posztjáról, kegyvesztetté vált. Jelentései azonban másokban is kétségeket ébresztettek.

„…Blaskowitz átnyújtotta nekem az 1939-től keleten elkövetett, minden képzeletet felülmúló borzalmakat leíró dokumentumokat, és megparancsolta, hogy repülőgépen vigyem ezeket Berlinbe, és adjam át a Führernek, aki „semmit sem tud erről”. Milch azonban feltartóztatott. Elzárta a tekintélyes mennyiségű dokumentumot, és kijelentette, maga Hitler rendelte el ezeket az atrocitásokat. Egy hosszú beszélgetés után a rendszer ellenségeként hagytam el a szobát, ahová még a nemzetszocializmus híveként léptem be. Csak az a remény maradt, hogy egységesnek megőrizzük a Wehrmachtot, hogy a nemzetszocializmus bukása után legyen egy olyan erő, mely képes helyreállítani a rendet.”

Az idézet Kenneth Macksey: Kesselring című könyvéből

Categories: Emberek | Hozzászólás

Kommunizmus, mint egy jó poén

Leonyid Iljics Brezsnyev unokahúga emlékirataiban elmeséli, hogy apja egy napon azt kérdezte az ország vezetőjétől, a testvérétől, Brezsnyevtől, hogy vajon megéli – e a kommunizmust. Brezsnyev harsány nevetésben tört ki, és ezt válaszolta:

” Viccelsz, Jasa? Kommunizmus? Felejtsd el! Mivel megöltük a cárt, az összes templomot leromboltuk, kell az embereknek valami, amiben hinni tudnak!”

Brezhnev

Leonyid Brezsnyev és a cigarettaszünet

Idézet Diane Ducret és Emmanuel Hecht “Diktátorok Végnapjai” című könyvéből

Categories: Emberek | Hozzászólás

“Yoni”

Yoni Netanyahu

Yonatan Netanyahu, az entebbei túszmentő akció parancsnoka

„Emlékszem, ahogy megláttuk az arcát(…).Nem viselte a barett sapkáját, sem a málhamellényét vagy a fegyverét…Beszélt az emberekhez és mosolygott ránk, mindenkihez volt egy bátorító szava. Ugyanannyira nehéz volt neki a tudat, hogy elhagy minket, mint amennyire mi éreztük így. Nem adott parancsot senkinek, de próbált önbizalmat önteni belénk. Arra is emlékszem, ahogy kezet ráz a csapat legfiatalabb tagjával… Inkább barátunkként viselkedett. Úgy éreztem, ő tudta, hogy innentől minden, vagy legalábbis majdnem minden rajtunk múlik. Már sok csatát látott addigra, és közöttünk voltak olyanok akik még nem is harcoltak,  de legtöbbünk jóval tapasztalatlanabb volt mint ő. Arra is emlékszem, ahogy emberei között sétál, viccelődik, beszélget, és próbálja oldani feszültséget és csökkenteni a nyomást a katonákon csata előtt.”
Slomonak, a Szajeret Matkal katonájának visszaemlékezése parancsnokukról Yonatan Netanyahuról

Categories: Emberek | Hozzászólás

Minden Földi Vadak És Minden Tengerek Halainak Ura

Ez csak egy volt azok közül a címek közül, melyeket birtokolt – és amiket saját maga adományozott saját magának – , az olyanok mellett, mint a „földrajz professzora”, „Uganda meghódítója”, vagy „örökös elnök”.

UGANDA BRITAIN  AMIN'S SON

Idi Amin Dada tábornok

Idi Amin Dada tábornok sokkal korábban rájött saját jelentőségére, de még inkább arra, hogy érvényesülni akar, mégpedig mindenáron.

Senki sem tudja biztosan, hogy mikor született, de abban mindenki egyetért, hogy nehéz gyermekkora volt. Az is biztos, hogy természete nagyban elősegítette abban, hogy a britek, akik anno Uganda urai voltak, felfigyeljenek rá és feljebb juttassák a ranglétrán: lojalitása és testi ereje hozzá segítette, hogy az ország függetlenné válásakor azon kevesek között legyen az ugandai fegyveres erőknél, akik tiszti rangban várják egy új kor beköszöntét az afrikai országban. Nem rossz teljesítmény egy katonától, aki még írni sem tudott, bár már ekkor országának nehézsúlyú bajnoka volt ökölvívásban. A „Dada” becenév is a britektől származott, termete miatt kapta ezt a nevet.
Már ekkor lehetett hallani, hogy nem mindennapi ereje nem mindennapi agresszióval társul. Több tucat kenyai törzsi harcos megöléséről suttogtak katonai berkekben, de mivel Milton Obote –  a jövőbeni elnök-  bizalmasáról volt szó, inkább hallgattak az ügyről.

1962-ben a britek elhagyták Ugandát. Idi Amint ekkor őrnaggyá léptették elő. Még mindig képzetlen volt ekkor, de elhatározta, hogy megtanul írni. Sikerült is, már ami a saját aláírását illeti, ezt a tudást nagyon jól tudta kamatoztatni, ha csekkek aláírásáról volt szó.1965-ben ezredesi rangot kapott.
Ekkor megvádolták avval, hogy számlájára zsoldként túl nagy összegek utaltatott át – egy hónap alatt annyit, mint amennyit egy hasonló beosztású tiszt egy évtized alatt kaphat meg – valamint avval, hogy brutálisan kivégezte egyik hadseregbeli riválisát Akoja őrnagyot és annak feleségét, de ezek a vádak elfelejtődtek, mikor Milton Obote hatalomra került 1970-ben és megtette Amint a hadsereg főparancsnokának. Az elnök ekkor még nem sejtette, hogy bizalmával a lehető legrosszabb embert tüntette ki.

A következő évben Obote elnök Szingapúrba utazott a Nemzetközösség Minisztereinek gyűlésére. ekkor Idi Amin úgy gondolta, megérett az idő a cselekvésre: a hadsereg lezárta a főbb utakat és az Entebbe nemzetközi repteret, valamint a fővárost, Kampalát. Amin a rádióban bemondta, hogy csak addig marad a hadsereg kezében a hatalom, míg a  szabad választásokon megválasztásra kerül az új elnök.
Mint a mesében.
1971. február 2.-án kinevezte magát Uganda örökös elnökévé.

IdiAmin

Uganda “Örökös Elnöke” egy újabb beszéd közben

Mind Ugandában, mind nemzetközi szinten lelkesedéssel fogadták Amin hatalomra kerülését. Az országban kezdeti népszerűségét annak köszönhette, hogy a sikerült egy olyan képet kialakítania magáról, mely őt a nép közül származó becsületes és tiszta egynek mutatta őt – aki csak egyenruhát visel. Az segítségére volt, hogy Milton Obote rendszere kellőképpen korrupt volt, és a lakosság örült, hogy ez az era talán egyszer és mindenkorra eltűnhet egy határozott és agilis patrióta – akinek őt tartották hívei  és akinek gondolta saját magát – hatalomra kerülésével.
Volt urai, a britek szintén örültek, hiszen nem kedvelték a szocialista Obotét, Izrael pedig szintén örült, hogy akadhat egy muzulmán szövetségese a fekete kontinensen. Nem örültek azonban szomszédai és egyben Obote szövetségesei: Julius Nyerere, Tanzánia elnöke és Kenneth Kaunda, Zambia vezetője.

Miután saját magát kikiáltotta a legfelsőbb vezetőnek, belekezdett Uganda átformálásába, és tette ezt úgy, hogy minden terve alapjául álmai szolgáltak, vagy éppen gyűlölete és dühe, de legkevésbé sem hozzáértése és jóindulata.
Először is nekilátott ellenségeinek szakszerű megtizedeléséhez, elsősorban az Obote támogatásában résztvevő törzsek között vágott rendet, majd folytatta az elégedetlenkedőkkel vagy éppen a neki ellentmondókkal.

2673819

A nyilvános kivégzések egyike.Tom Masaba, az ugandai hadsereg volt tisztje – aki állítólag “gerillaként” küzdött a hivatalos “kormány” ellen – cölöphöz kötözve és ruháitól megfosztva várja a kivégzést. Jobbra Amin figyeli az előkészítést.

1972 környékén nyilvános kivégzéseket rendelt el, melyeket a tv is közvetített. Koholt vádak alapján emberek tucatjait végezték ki naponta, az ellentmondani merészelők hulláit a krokodilokkal etette meg – a Nílus ezekben az időkben szó szerint vöröslött a vértől -, utasítására a foglyoknak kalapácsokat adtak és parancsra egymást kellett agyonverniük, a szerencsésebbeket csak egyszerűen lelőtték. A rang sem védte meg az embereket.Janani Luwun érseket, az ugandai egyház érsekét saját kezűleg lőtte agyon, de sem feleségeit, sem minisztereit nem kímélte: kabinetének két miniszterét, Erinayo Wilson Oryemát és Charles Oboth Ofumbit szintén saját kezűleg végezte ki – később halálukat autóbalesetnek álcázták –  ,egyik feleségét pedig , miután kiderült róla, hogy hűtlen volt hozzá, feldarabolta. Minisztereinek gyakran mutogatta ellenfeleinek levágott fejét, megfélemlítés és hűségük ”biztosítása” miatt.

Egyszer elhatározta, hogy látogatást tesz Angliában régvolt tanítóinál, de erről „elfelejtette” informálni a brit kormányt. Gépének pilótája közölte először a toronnyal, hogy Uganda elnöke van a gépen. A királynő szerencsére éppen az országban tartózkodott, és a következő nap megrendezett vacsora és fogadás után megkérdezte a tábornokot, hogy minek köszönhetik azt a váratlan látogatást.  Aminból kirobbant a nevetés – minek köszönhetően a levegő is megfagyott a szobában – majd válaszolt:”Felség, Ugandában nagyon nehéz 14-es cipőt kapni!”
Idi Amin természetesen fegyvereket szeretett volna vásárolni Angliától, de ezt a szigetország vezetése ezt – mivel híre ekkor már megelőzte őt –  megtagadta.  Amin ekkor végképp elfordult Angliától, de minden alkalmat megragadt, hogy a briteknek keresztbe tegyen, de a brit katonai rituálék rajongója maradt. Rengeteg seregszemlét tartott saját hadseregénél, egymást követték a parádék – brit mintára, skót dudásokkal.

Ugandában akkoriban, több ezer indiai élt, akiknek elődei még a 19. században érkeztek a britekkel a kontinensre a vasút építésekor. A 70-es évekre tulajdonképpen ők mozgatták a gazdaságot: a kereskedők és bolttulajdonosok, bankárok java része indiai volt, az értelmiség tagjai között is szép számmal képviseltették magukat, egyszóval ők voltak a középosztály.
1972-ben a tábornok egy újabb álomtól vezérelve meghirdette a  „gazdasági háborút”. Az Ugandában élő indiaiak 30 napot kaptak arra, hogy elhagyják az országot, minden vagyonukat hátra kellett hagyniuk és csak a legszükségesebbeket vihették magukkal. Amin álma szerint Uganda gazdasági felemelkedésének a záloga az indiaiak elüldözése volt: ők mérgezték és fejték az ország gazdaságát.
Boltjaikat és üzleteiket ugandaiak – főleg Amin támogatói – kapták meg, de a tulajdonjogok elosztása minden logikát és következetességet nélkülözött: az új tulajdonosok nem ismerték az eladandó terméket, nem tudták mennyit számítsanak fel érte és fogalmuk sem volt arról, hogy honnan szerezzenek utánpótlást. Ennek egyenes következménye lett az, hogy Uganda gazdasága hónapok alatt a földbe állt. Virágzott a feketepiac, tönkrement az idegenforgalom, évekig nem lehetett alapvető élelmiszereket beszerezni, az infláció az egekbe szökött.

51400436-e1356105434872

Beszédes kép: 1972, Kampala, balról:Hafez al-Assad szíriai elnök, Idi Amin, Anwar El-Szadat egyiptomi elnök és Moammer Al-Kadhafi, Líbia vezetője.

A tábornok azonban elhitte – erősödő paranoiája és alkoholizmusa segítségével -, hogy az ő vezetése alatt az ország fejlődik, nem adta fel hódítási terveit.  Mivel bevételei csökkenni kezdtek, ezért rátette kezét az ország fő export bevételét hozó termékére: a kávéra. A termelők azonban hamar rájöttek, hogy a kormányzat – Amin – átveri őket. Hiába adták le a kávét, csak ígéretet kaptak ellentételezésre, esetleg annak töredékét meg is kapták. Inkább kockáztatták meg a veszélyes utat a Viktória – tavon át Kenyába, ahol 3-4-szer többet kaphattak a terményért. Ezt tudta a tábornok is, és drasztikus eszközökhöz folyamodott: az átkelőket minden lehetséges módon üldözte, páncélosokkal, tankokkal, az átkelő uszályokat elsüllyesztette.

A diktátor uralma alatt kiépítésre került a „titkos rendőrség” is – tagjai legtöbbször írástudatlan fiatalok voltak, akikből gépfegyverrel a kezükben hamar intézményesített gyilkosok és rablók váltak, a nagy vezetőhöz hasonlóan. Ennek központja a hírhedt Nakaszero börtön volt. Amin villája és a börtön között titkos földalatti járat húzódott meg, a kínzásokban – mert abból itt rengeteg volt naponta – néha ő is kivette a részét: Ráugrott áldozatira, súlyával összezúzva a szerencsétleneket.
A kínzásokról fotósorozatot készített, és otthon egy albumban őrizte a „legkedvesebb” képeket.

1978-ban Amin végre hozzáláthatott a hódításhoz: lerohanta Tanzániát – és kihívta egy boksz- mérkőzésre az ország vezetőjét, Julius Nyererét. Ő ebből nem kért, viszont parancsot adott az ellentámadásra. Mivel Amin csapatai védtelen civilek gyilkolásában szereztek addig csak tapasztalatot, ezért a jobban képzett tanzániai hadsereg minden nehézség nélkül visszavetette az ugandai erőket és majd átlépve a határt, elfoglalták a fővárost, Kampalát.

A tanzániai hadsereg a Nakaszero börtönben annak felszabadításakor már csak néhány embert talált életben, akik emberhúson éltek és a saját vizeletüket itták.

general-idi-amin-dada-autoportrait

A tábornok

Amin ekkor menekülőre fogta a dolgot. Először Líbiába menekült, de Kadhafi lányának molesztálása után nem maradhatott az országban, így Szaúd- Arábiába kellett továbbállnia.
Itt halt meg 2003-ban. Halála napjáig arra készült, hogy visszatér Ugandába, és meggyőződése volt, hogy vissza is várják.

Pontos adatok nincsenek arról, hogy hány ember halt meg Ugandában Idi Amin Dada tábornok rémuralma alatt, egyes adatok szerint 300-500000 embert végeztek ki, öltek meg ebben a periódusban. Amin egy virágzó, fejlődő és épp szárbaszökő gazdasággal bíró országot változtatott vértől habzó purgatóriummá.

Gyermekei a mai napig azt állítják, hogy ő volt a világ legjámborabb embere.

Categories: Emberek | Hozzászólás

Működteti a WordPress.com.