Utolsó kétségbeesett intézkedés az utolsó utáni órában. A japán kormánynak kétsége sem volt afelől, hogy a győzelem még kivívható. Még akkor is, hogy ha az Egyesült Államok már a felfuttatott termelés következtében képes volt havonta vízre bocsátani egy repülőgéphordozót, és pilótáik repült ideje és ezáltal tapasztalata is egyre csak nőtt, míg a japán pilótáké éppen ennek hatására csökkent, és egyáltalán, mikor már egyértelműbb nem is lehetett volna: saját koporsójukat védik, nem a hazájukat.
Ekkor született meg a döntés.
Az embernek a kamikaze szó hallatán lefelé zuhanó repülők, a felkelő napot függőleges vezérsíkon megvillanó felségjelek, elszántságtól elfehéredő kézzel botkormányt markoló harcosok jelenhetnek meg a képzelet által biztosítva. Evvel egy időben az is átfuthat kérdésként a gondolatok között, hogy miféle stratégia alapoz az őrületre.
A háborús japán kormány az utolsó időszakban már rendszerszinten gondolt az öngyilkos akciókra, így megjelentek az öngyilkos robbantó brigádok,rohamcsónakok ,és az ember vezette torpedók is.
Vallási fanatizmus, de mégsem. Repülőgépek mellett álló diáklányok cseresznyefavirágokkal ellepett ágakkal integetnek a felszálló halálraítélteknek. Rövid ideig virágzik a fa, de gyönyörűség minden érzéknek ez a gyorsan ellobbanó szépség. Ez a szimbolika köszönt vissza sokszor az utolsó – és sokszor egyetlen – bevetésre induló fiatalok útjának kezdetekor.
Egy átlagos japán katona hétköznapi élete tulajdonképpen megszűnt, ha katonai kiképzése elkezdődött, de már azelőtt is fel volt készítve arra, hogy élete – és egész generációjnak – célja a világháború megvívása, minden elképzelhető áldozat meghozatalával. A háborús propaganda Japánban is csúcsra volt járatva, úgyhogy már gyerekkorban tudatosult minden állampolgárban, hogy életük a Császáré.
Büszkén repülni és meghalni
Pearl Harbor győzelem volt, de a lehetőség elúszott a gyors és teljes győzelmet illetően – bár Japán azt hitte élt vele – és Midway-nél az is eldőlt, hogy a Japán Császárság már csak védekezésre használhatja fel erőforrásait.
Midway-nél nem csak az anyagi veszteségek jelezték előre a bukást, hanem az is, hogy egész évfolyamok vesztek oda a vadászrepülők tapasztaltabbjai közül. Az anyagi veszteségek pótlására még képes volt Japán, de az emberveszteséget már sem pótolni , sem kiheverni nem volt képes.
Ezt a japán vezérkar idejekorán felismerte, de otthon még erősek voltak, és a közelmúlt győzelmei, még édes álmot ígértek, melyben Japán már Amerika nyugati felén parta száll. Egyébként sem volt más választásuk; tudták, ha nem győznek az általuk ismert Japán örökre eltűnhet. Nagano Oszami admirális ennek tudatában mondta ezt:
„Az általános meggyőződés az, hogy ha most nem harcolunk, nemzetünk megsemmisül. De megsemmisülhet akkor is, ha nem harcolunk… Ebben a reménytelen helyzetben a túlélés egyetlen esélyét az jelenti, ha az utolsó emberig harcolunk. Így még ha vereséget szenvedünk is, utódaink majd a mi hősiességünk szellemétől inspirálva védhetik meg országunkat. Az utolsó csepp vérünkig fogunk harcolni.”
A pilóták már nem tudtak felérni amerikai ellenfeleikhez, és ez nem csak a repült órákkal volt magyarázható. A Zero vadászgépek kezdeti sikerei ellenére nem ment keresztül nagy fejlődésen, az amerikaai haditengerészet Wildcat és Hellcat, és a tengerészgyalogság Corsair gépeivel szemben – hogy a később megjelenő P-51 Mustang-ot ne is említsük – már egyre inkább alárendelt szerepet játszott.
Talán a kamikaze támadásoknak is volt köszönhető az atombomba ledobása is, persze és nyilván a már megismert okok – erődemonstráció, vélhetően hatalmas emberveszteség elkerülése – mellett.
Curtiss Lemay tábornok stratégiája, mely a nagyvárosok bombázását irányozta elő – napalm esővel megsemmisítve a nehéziparba bedolgozó kis műhelyeket – talán időben térdre tudta volna kényszeríteni Japánt.
McArthur tábornok „békaugrás” – hadműveletei során keserves és véres tapasztalatokat szereztek a japán katona eltökéltségéről az amerikai tengerészgyalogosok, a „banzáj” – rohamok értelmetlenségük ellenére is félelmet ültettek ellenfeleik szívébe.
A kamikazékról pedig egyértelműen ez lehetett az általános felfogás, hogy őrültek. Külön típust fejlesztettek ki a kamikazetámadásokhoz – a rakétahajtóműves Jokoszuka MX-7 Oka óriási kárt tudott okozni becsapódáskor – , de bármilyen repülőgéptípus megfelelt a már kiöregedettek közül.
A fiatal pilóták közül pedig jó páran inkább beletörődve , semmint eltökélve vették tudomásul , hogy életük véget ér egy tűzgömbben. Önként jelentkeztek – vagy parancsnokaik „hatására” önként – , de mindig eszükbe jutott, hogy életük akkor ér véget, mikor épp elkezdődhetett volna. A háború után derült csak ki, hogy a taktika nem vált be, és nem volt kellőképpen hatékony, de Japán vezetése kb. ötezer gépet tervezett felhasználni az esetleges amerikai partraszállás megakadályozására.
Hajasi Icsizo egyike volt azoknak a pilótáknak, akik elindultak arra a bizonyos utolsó bevetésre, illúziók nélkül.
„Olyan ez, mint egy álom. Holnapra már nem leszek az élők sorában.Akik tegnap küldetésre mentek, mind meghaltak – ezt nem lehet felfogni. Azon tűnődöm, beengednek-e majd a mennyországba. Anyám, kérlek imádkozz értem. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy olyan helyre kerüljek, ahol később nem találkozunk.”
Feltáró 