Author Archives: kockabobek

Utolsó kétségbeesett intézkedés az utolsó utáni órában. A japán kormánynak kétsége sem volt afelől, hogy a győzelem még kivívható. Még akkor is, hogy ha az Egyesült Államok már a felfuttatott termelés következtében képes volt havonta vízre bocsátani egy repülőgéphordozót, és pilótáik repült ideje és ezáltal tapasztalata is egyre csak nőtt, míg a japán pilótáké éppen ennek hatására  csökkent, és egyáltalán, mikor már egyértelműbb nem is lehetett volna: saját koporsójukat védik, nem a hazájukat.

Ekkor született meg a döntés.

Az embernek a kamikaze szó hallatán lefelé zuhanó repülők, a felkelő napot függőleges vezérsíkon megvillanó felségjelek, elszántságtól elfehéredő kézzel botkormányt markoló harcosok jelenhetnek meg a képzelet által biztosítva. Evvel egy időben az is átfuthat kérdésként a  gondolatok között, hogy miféle stratégia alapoz az őrületre.

A háborús japán kormány az utolsó időszakban már rendszerszinten  gondolt az öngyilkos akciókra, így megjelentek az öngyilkos robbantó brigádok,rohamcsónakok ,és az ember vezette torpedók is.

Vallási fanatizmus, de mégsem. Repülőgépek mellett álló diáklányok cseresznyefavirágokkal ellepett ágakkal integetnek a felszálló halálraítélteknek. Rövid ideig virágzik a fa, de gyönyörűség minden érzéknek ez a gyorsan ellobbanó szépség. Ez a szimbolika köszönt vissza sokszor az utolsó – és sokszor egyetlen  – bevetésre induló fiatalok útjának kezdetekor.

Egy átlagos japán katona hétköznapi élete tulajdonképpen megszűnt, ha katonai kiképzése elkezdődött, de már azelőtt is fel volt készítve arra, hogy élete – és egész generációjnak – célja a világháború megvívása, minden elképzelhető áldozat meghozatalával. A háborús propaganda Japánban is csúcsra volt járatva, úgyhogy már gyerekkorban tudatosult minden állampolgárban, hogy életük a Császáré.

Büszkén repülni és meghalni

Pearl Harbor győzelem volt, de a lehetőség elúszott a gyors és teljes győzelmet illetően – bár Japán azt hitte élt vele – és Midway-nél az is eldőlt, hogy a Japán Császárság már csak védekezésre használhatja fel erőforrásait.
Midway-nél nem csak az anyagi veszteségek jelezték előre a bukást, hanem az is, hogy egész évfolyamok vesztek oda a vadászrepülők tapasztaltabbjai közül. Az anyagi veszteségek pótlására még képes volt Japán, de az emberveszteséget már sem pótolni , sem kiheverni nem volt képes.

Ezt a japán vezérkar idejekorán felismerte, de otthon még erősek voltak, és a közelmúlt győzelmei, még édes álmot ígértek, melyben Japán már Amerika nyugati felén parta száll. Egyébként sem volt más választásuk; tudták, ha nem győznek az általuk ismert Japán örökre eltűnhet. Nagano Oszami admirális ennek tudatában mondta ezt:

„Az általános meggyőződés az, hogy ha most nem harcolunk, nemzetünk megsemmisül. De megsemmisülhet akkor is, ha nem harcolunk… Ebben a reménytelen helyzetben a túlélés egyetlen esélyét az jelenti, ha az utolsó emberig harcolunk. Így még ha vereséget szenvedünk is, utódaink majd a mi hősiességünk szellemétől inspirálva védhetik meg országunkat. Az utolsó csepp vérünkig fogunk harcolni.”

A pilóták már nem tudtak felérni amerikai ellenfeleikhez, és ez nem csak a repült órákkal volt magyarázható. A Zero vadászgépek kezdeti sikerei ellenére nem ment keresztül nagy fejlődésen, az amerikaai haditengerészet Wildcat és Hellcat, és a tengerészgyalogság Corsair gépeivel szemben – hogy a később megjelenő P-51 Mustang-ot ne is említsük – már egyre inkább alárendelt szerepet  játszott.
Talán a kamikaze támadásoknak is volt köszönhető az atombomba ledobása is, persze és nyilván a már megismert okok – erődemonstráció, vélhetően hatalmas emberveszteség elkerülése – mellett.

Curtiss Lemay tábornok stratégiája, mely a nagyvárosok bombázását irányozta elő – napalm esővel  megsemmisítve a nehéziparba bedolgozó kis műhelyeket – talán időben térdre tudta volna kényszeríteni Japánt.

McArthur tábornok „békaugrás” – hadműveletei során keserves és véres tapasztalatokat szereztek a japán katona eltökéltségéről az amerikai tengerészgyalogosok, a „banzáj” – rohamok értelmetlenségük ellenére is félelmet ültettek ellenfeleik szívébe.

A kamikazékról pedig egyértelműen ez lehetett az általános felfogás, hogy őrültek.  Külön típust fejlesztettek ki a kamikazetámadásokhoz – a rakétahajtóműves Jokoszuka MX-7 Oka óriási kárt tudott okozni becsapódáskor – , de bármilyen repülőgéptípus megfelelt a már kiöregedettek közül.
A fiatal pilóták közül pedig jó páran inkább beletörődve , semmint eltökélve vették tudomásul , hogy életük véget ér egy tűzgömbben. Önként jelentkeztek – vagy parancsnokaik „hatására” önként – , de mindig eszükbe jutott, hogy életük akkor ér véget, mikor épp elkezdődhetett volna. A háború után derült csak ki, hogy a taktika nem vált be, és nem volt kellőképpen hatékony, de  Japán vezetése kb. ötezer gépet tervezett felhasználni az esetleges amerikai partraszállás megakadályozására.

Hajasi Icsizo egyike volt azoknak a pilótáknak, akik elindultak arra a bizonyos utolsó bevetésre, illúziók nélkül.

„Olyan ez, mint egy álom. Holnapra már nem leszek az élők sorában.Akik tegnap küldetésre mentek, mind meghaltak – ezt nem lehet felfogni. Azon tűnődöm, beengednek-e majd a mennyországba. Anyám, kérlek imádkozz értem. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy olyan helyre kerüljek, ahol később nem találkozunk.”

Kevin Carter szintén Pulitzer-díjas fotója már a megjelenésekor is megosztotta a szakértő gárdát és a nem-szakértő közönséget, lévén egy olyan jelenetet ábrázol, ami minden olyan ember belsején szorít egyet, akiben pislákol egy kis empátia.

A kép

Keselyű távolabb, míg a előrébb egy kislány fekszik-guggol a fűben . A keselyű csak az alkalomra vár, hogy lakmározhasson, míg a kislányon csak a szenvedés fut végig, nem lehet tudni, hogy még él vagy már csak élni látszik. Felkapnánk a kislányt és elszaladnánk vele, elhessegetnénk a madarat, kutat ásnánk a szavannán.
Sokan vádolták Kevin Cartert avval ,hogy saját emberségét hamuként szórta bele a szenzációhajhászat önzéstől örvénylő fekete folyójába, mikor megjelentette ezt a fotót és talán ezek a vádak nem is alaptalanok – a történet teljes ismerete nélkül.

Kevin Carter Dél-Afrikában született egy középosztálybeli családban, nagyrészt fehérek lakta környéken. A katonai szolgálat letöltése után sportriporterként próbálta kenyerét megkeresni, de hamar az Apartheid brutalitását megörökítő fotóssá vált.

Kevin Carter

A híres felvétel Szudánban készült. Carter a Bang Bang Club tagjaként –melynek tagjai rajta kívül még Greg Marinovics, Ken Oosterbroek, és Joao Silva voltak, akikkel Kevin mindig a fegyveres összecsapásokat kereste, mint fotótémákat; innen a név eredete – Dél-Afrikában már több fegyveres konfliktust megjárt veterán fotósként érkezett az országba. Ismerősei szerint ebben az is szerepet játszott, hogy Kevinnek elege lett a folytonos öldöklés állandó testközeliségéből. Az egyik ENSZ segélyszállítmánnyal utaztak el Ajod faluba. Itt az ételosztás ideje alatt Carter, és társa Joao Silva az időt minél jobban próbálták kihasználni, és a lehető legtöbb fotót készítették.

Silva szerint a gép megérkezésére az asszonyok előjöttek a lakhelyekről, a gyerekeket magukra hagyták, de csak azért, hogy az élelmiszer adagot magukhoz tudják venni. Így nem teljesen igaz az, hogy a kislány magára hagyatottan várta végzetét. A fotósoknak egyébként meg volt tiltva bármilyen fizikai kontaktus a helyiekkel, elkerülendő bármilyen fertőzést.
Silva további kijelentései szerint a madár elrepült – azt azonban nem tudni, hogy magától, vagy egy Carter által elhajított kőtől, és erről a készítő sem tudott biztosat mondani. Nyilatkozatai enyhén kaotikusak voltak a témát illetően. Néhol azt állította, hogy elkergette a madarat, máskor sajnálkozott afelett, hogy ezt nem tette meg.

Carter nem tudott válaszolni arra a kérdésre sem, hogy mi történt azután a kislánnyal. A kép a New York Timesban jelent meg 1993. március 26.-án, a lap pedig később kénytelen volt közleményt kiadni arról, hogy mi lett a kislány sorsa – nem tudni.

Kevin Cartert is emésztette, hogy vajon az adott helyzetben mi kell, hogy meghatározza a fotós – az ember – viselkedését: hallgasson-e a belső parancsra, és vezérelje a morál, vagy tegye azt amiért a tudósító tulajdonképpen létezik, vagyis passzív szemlélőként objektíven közvetítsen?

Egyesek szerint ez a dilemma is hajszolta ama bizonyos nap felé – 1994. július 27 – , mikor is úgy döntött, hogy véget vet életének. Kocsijával Johannesburg külvárosába, Parkmore – ba hajtott, gyerekkora kedvelt játszóhelyéhez, majd kocsija kipufogógázát az utastérbe vezette egy cső segítségével. Szén-monoxid mérgezésben halt meg mindössze 34 évesen.
Élete utolsó szakaszában inkább élt már drogokon, mint ételen, depresszió kínozta, és a megélt – lefotózott – borzalmak képei, a „gyilkosságok és hullák, düh és fájdalom emlékei”. Nem segített rajta az sem, hogy Thokozában szeme láttára lőtték le kollégáját és barátját, Ken Oosterbroek-ot. Hátrahagyott búcsúlevelében zavarosan ír szétesett életéről, nem hagyva kétséget affelől, hogy milyen sorsot szán magának – egy kis szerencsével.

„…Elmentem, hogy csatlakozzam Kenhez, ha vagyok olyan szerencsés.”

A következő képre passzol igazán ezen írás címe, és ez az a kép, melynél az igazság nem is lehetne messzebb az ábrázolttól.
Durván 40 éve derült ki úgy igazán, hogy a kommunizmus igenis teret fog nyerni Vietnámban, hiába a szerteszét bombázott ipar és infrastruktúra, vagy a relatíve nagy emberveszteség. Amerika elszámította magát, mikor azt hitte, hogy Vietkong legyőzhető úgy, ahogy ők akarják, és mindemellett hazai frontokon is vereséget szenvedett: a veszteségeket már nem lehetett tovább magyarázni, sem a vietnámi háborút – abban a formájában – fenntartani vagy tovább folytatni.
E háború egyik vértől tacsakos epizódja volt a Tet-offenzíva, melyet az északi erők indítottak meg az 1968-as holdújév kezdetekor, január 30. napjának éjjelén. A halott katonák számát illetően a Vietkong óriási veszteségeket kellett, hogy elkönyveljen, de a valóságban a tengerentúlon simán győzelmet aratott: az átlag amerikai állampolgároknak is egyértelművé vált, hogy az amerikai katonák bizony nem az atomkor kereszteslovagjai, és nincs szó semmiféle „szabadságharcról” odaát. Az addig is aktívan jelenlévő háborúellenes polgári mozgalmak még inkább erőre kaptak, és országszerte szerveztek tüntetéseket a vietnámi háború értelmetlensége ellen. Az amerikai stratégák nem számoltak kellőképpen egy lappangó faktorral: a lélektannal.
A párizsi békeszerződéssel az Egyesült Államok kivonta magát a háborúból, de ez nem jelentette azt, hogy az nem fog folytatódni. Nem sokkal ezután Dél-Vietnám összeomlott, és a Vietkong egyesítette az országot.
A Tet-offenzíva során a Vietkong felhagyott hagyományos megközelítésével. Nem a dzsungel és a falvak körleteiben csaptak össze az amerikai erőkkel, hanem a városokat támadták meg, és többet helyeztek nyomás alá egyidőben. Az amerikai és dél –vietnámi erők a kezdeti sokkot kiheverve azonban szépen lassan kiszorították a csapatokat a megszerzett pozíciókból, és ellentámadásba mentek át. Mivel ezek együttes erejével a Vietkong már nem bírt, visszavonult.
Eddie Adams, az Associated Press fotósaként készítette a szóban forgó fotót Saigonban, a Tet offenzíva második napján. A fotón egy kivégzést örökített meg: egy katona kivégez egy civilt, akit szakadt ingben elécitáltak, megkötözött kézzel. Megrendítően teszi az ember arca elé a háborút és annak kegyetlenségét.

A pillanat

A készítőnek Pulitzer-díjat érő fotó alapján sokan ítélték el a kivégzést végrehajtó tisztet – ahogy teszi ezt manapság mindenki más is, aki először látja meg a fotót.
A képen látható tiszt Nguyen Ngoc Loan, a helyi rendőrfőnök volt, aki elé vitték a kivégzésre itélt „civilt”. Ez az ember pedig Nguyen Van Lem-ként volt ismert, aki a Vietkong kötelékén belül egy osztagot parancsnokolt, mely a frontvonal előrehaladtával likvidálta az elfogott magasrangú katonákat és rendőröket. Van Lem a Go Vap közelében lévő támaszpont elfoglalásakor a fogságba került Nguyen Tuan alezredest arra akarta kényszeríteni, hogy tanítsa meg nekik, hogyan kell az ott lévő tankokat ( ezek inkább páncélozott személyszállítók lehettek)vezetni.Mivel az megtagadta azt, Nguyen Van Lem kivégezte a katona családtagjait.
A harcok során Nguyen Van Lem fogságba esett, annak pillanatában több holtest hevert körülötte.
Loan tábornok nem habozott mikor a foglyot elé kísérték; a veszteségek felett érzett dühtől (személyesen ismerte Nguyen Tuan alezredest) hajtva előkapta revolverét és főbe lőtte az északit – ezt a pillanatot mentette meg Eddie Adams az enyészettől, és hozott átkot Loan tábornok egész hátralévő életére.
Ő lett a vietnámi háború elsőszámú szemétládája világszerte. Senkit sem érdekelt, hogy ki volt az a Nguyen Van Lem, miért vitték Loan tábornok elé, és hogy egy gyilkost végeznek ki azon a képen.
Nem sokkal később Loan egy hadmozdulat során megsebesült, és lábát amputálni kellett, de Ausztráliában nem vállalták kezelését, ezért az Államokba ment. Deportáltatni akarták őt, de az emberjogi aktivisták nem jártak sikerrel. Felépült, és később visszatért Saigonba, de 1975-ben kénytelen volt elhagyni a várost. Ismételten Amerikába költözött, Virginiába, ahol éttermet nyitott, és ahol békességben élhetett, egészen 1991-ig. Ekkor a helyiek rájöttek arra, hogy kié az étterem, ezért kénytelen volt azt bezárni. 1998 nyarán halt meg rákban.
Eddie Adams lelkiismeret-furdalással küszködött Loan további sorsát illetően, és személyesen is bocsánatot kért a tábornoktól a neki okozott helyrehozhatatlan kárért. Nguyen Ngoc Loan halálakor kijelentette, hogy a tábornok egy igaz ügy hőseként távozott erről a világról.
Egyszer ezt nyilatkozta a képpel és Loan tábornokkal kapcsolatosan:
„Két ember halt meg azon a képen: Az ember, akit lelőttek, és Nguyen Ngoc Loan tánornok. A tábornok lelőtte a VietKongot; én pedig kivégeztem a tábornokot a fényképezőgépemmel. A fénykép a legveszélyesebb fegyver a világon. Az emberek elhiszik amit látnak, de a fotó hazudik, még a legkisebb manipuláció nélkül is. Csak fél igazságokat mutatnak meg. … Az a kép tönkretette(a tábornok) életét. De ő nem vádolt engem ezért soha. … Mikor megtudtam, hogy meghalt, virágokat küldtem neki és azt írtam „Sajnálom. Most sírok.”

A pillanatnyi kimerevített időben megjelenő lélegzetvételnyi igazság; a fotó nem enged meg több rálátást egy eseményre a külső szemlélőnek. Ettől függetlenül is történetet közvetít, ami a következő másodpercben már megszületik bennünk, és ez lehet akár egy teljesen új és más történet is – de ezt is csak a pillanat igazsága generálja számunkra.
A következő három írásban három olyan fénykép kerül bemutatásra, melyek igazán emblematikusra sikeredtek az ábrázolt időt és kort illetőleg, és készítőik, valamint az ábrázolt személyek sorsára nagy hatással voltak – a közvéleményről és közönségről már nem is beszélve.
Mindhárom fénykép jellemzően háborús konfliktusok közepette készült, metsző a sűrített valóság bennük, ezzel együtt természetesen nem teljes. Ennek tudata készítőik és a rajtuk szereplő alanyok számára nem szolgált a nyugodt élet zálogául, és hívhatjuk ezeket akár remekműveknek is, a mögöttük rejlő történet ismerete nélkül az általuk közvetített üzenet üresnek is tűnhet.
1945. február 19.-én indult meg a partraszállás Ivo Dzsimán, a Detachment hadművelet keretén belül. A japán csapatok parancsnokának, Kuribajasi Tadamicsi tábornoknak nem voltak illúziói a csata végkimenetelét illetően: több, mint húszezer japán harcos várta az amerikaikat jól álcázott erődítmények egész rendszerében, felkészülve arra, hogy a lehető legnagyobb veszteséget okozva haljanak meg a Császárért. A tábornok szakított az addigi japán taktikával, csapatainak megtiltotta az öngyilkos banzai-rohamokat. Védelmi állásaikat nem a parton, hanem a szárazföld belsejében építették fel, szakemberek segítségével a földalatti járatokat alakítottak ki, ahol a katonák akár futva is közlekedhettek. A lövegeket és aknavetőket már előre belőtték, lövőnyílásaikat gondosan álcázták.A katonák csak akkor nyithattak tüzet, ha biztosak voltak találataikban.Az amerikai csapatokat átengedték védővonalukon, és amint azok áthaladtak, tüzet nyitottak, így okozva hatalmas veszteséget.
A Raymond Spruance által vezényelt amerikaiak minden probléma nélkül szálltak partra és gyűltek össze a parton. A nem akármilyen finomságú vulkáni hamu csapdaként funkcionált embernek és gépnek egyaránt. Mikor már egy nagy „adag” amerikai feküdt a parton, a japánok rákezdték.

A poklok tüzét kellett megélniük az amerikai csapatoknak, de nem hiába: az első napon sikerült kettévágniuk a szigetet. A Szuribacsi-hegyet leválasztották a többi japán erőtől, és február 23.-án csekély ellenállásba ütközve, de feljutottak a csúcsra, ahol annak rendje és módja szerint kitűzték a csillagos-sávos lobogót. Azonban a tisztek legnagyobb örömére James Forrestal haditengerészeti államtitkárt is erre rágta éppen akkor a fene, és ő bizony megakarván szerezni ezt az egyszer-az-életben trófeát, szólt is Johnson alezredesnek, a második zászlóalj parancsnokának, hogy ugorjon már fel valaki érte. Johnson, bár kedve lett volna hozzá, mégsem hajtotta el őt valahova-akárhova, hanem parancsot adott a zászló lehozatalára, de úgy, hogy helyette egy másik, nagyobb zászló kerüljön fel a zászlórúdra. A feladattal Rene Gagnon őrvezető lett megbízva, később csatlakozott hozzá Michael Strank őrmester, Harlon Block tizedes, Franklin Sousley és Ira Hayes őrvezetők. Ők értek fel a csúcsra délidőtájt.
Joe Rosenthal is evvel egyidőben ért fel a csúcsra, haditudósítóként követte a tengerészgyalogságot az előrenyomulás során. Pihenőt tartott, majd azután rögtönzött állványt próbált eszkábálni, mikor is észrevett valami mozgolódást. Csípőből „tüzelt” – és elkészítette korának egyik legnagyobb hatású képét.

Az elhíresült fotó

A csoport megfeszülve készül magasba emelni az amerikai zászlót, minden katona erőfeszítése jelen van a csoportban, úgy tűnik, semmi sem tudná őket megállítani céljuk eléréseben.
Március 16.-án a hadmozdulatok végét jelentették a szigeten, de egészen a hónap végéig folytak még a harcok. A japánok elszigetelt csoportjai éjszakai akciók során behatoltak az amerikai vonalak mögé és véres rajtaütések során tizedelték meg az ellenséges erőket. Amikor pedig már számukra is világos volt, hogy a vég már közel jár, elébe mentek: az ostrom végén már sor került szuronyrohamokra is. A japán csapatokat vezénylő Kuribajasi tábornok is valószínűleg egy ilyen roham során vesztette életét.
A kormányzat is felismerte, hogy mekkora erő lakozik abban a fényképben, és úgy gondolták, hogy azt a hadigazdaság szolgálatába is állíthatnák. Az illetékesek előtt egy országjáró körút zseniális terve körvonalazódott, amivel a hadikötvényeket népszerűsítik majd, és amiben természetesen nem kis szerepet szántak a fotókon szereplőknek. Az elnök utasítására felkutatták a túlélőket, és hazavitték őket. Ez azonban nem volt egyszerű, mert szinte mindegyikük másként emlékezett vissza arra, hogy ki volt benne abban a bizonyos csoportban. Gagnon és Bradley azt állította, hogy nem is Harlon Block, hanem Henry Hansen volt velük, Ira Hayes viszont nem értett velük egyet. A tengerészgyalogság fejeseit azonban nem érdekelte Hayes véleménye – Henry Hansen őrmester került fel a névsorra.

a fiatal Ira hayes

Már ekkor kiderült, hogy Ira nem képes megbirkózni avval a feladattal, amit a fénykép elkészítője
akarva-akaratlanul rá osztott: nem tudott hőssé válni – talán nem is akart. Ő sem tudta elfogadni a tényt, hogy életben maradt,mikor annyi bajtársa halt meg mellette a harcokban.

A körút ezután elkezdődött, és katonákból sztárok lettek. Ennek folyamata részletesen van ábrázolva A dicsőség zászlaja című filmben, melyet Clint Eastwood rendezett. Végigkísérhető a folyamat, ahogy a katonák szembesülnek avval, hogy a kegyetlen harc Iwo Dzsimán otthon csak egy romantikus lovagregény-képzet, leöntve vérvörös sziruppal.
A valóságban – ahogy az a filmben is megjelenik – Ira Hayes bírta legkevésbéa procedúrát. Nem állt neki jól a rivaldafény, és nem is szerette azt, szerény ember volt és szeretett volna lenni. Borzalmas emlékeket cipelt magával a háborúról, melyet mindenhová magával vitt, és amiket képtelen volt magamögött hagyni (szakaszának tizede érte meg a harcok végét). Nyomasztotta az is, hogy a hivatalos verzióval ellentétes saját igazságát senki sem akarta meghallgatni, senki sem hitte el neki, hogy Harlon Block volt a társuk a Szuribacsi hegyen. Felkerekedett, több mint kétezer kilométert gyalogolt és stoppolt, míg végül eljutott a Block család farmjára, Arizónábol Texaszba. Elmesélte az igazságot a családnak, akik őszintén hálásak voltak ezért neki, különösen Harlon Block édesanyja.

A fotó alapján készült el az emlékmű 1954-ben, melynek felavatásán még részt vett. Erre az eseményre még sikerült valamennyire összeszednie magát, de a hosszú évek alatt folytatott „problémamegoldás” már rengetett sebet mart az eddigiek mellé. Az alkohol volt képes csak segítségére lenni és az is vitte magával. A háború utáni életben sem volt képes a háború nélkül élni, a posztraumatikus stressz nem engedte el őt egy percre sem. Nagyon fiatalon, mindössze 32 évesen halt meg 1955 június 24.-én alkoholmérgezésben.

1961.-ben készült egy film The Outsider (A kívülálló) címmel, a címszerepet Tony Curtis alakította. A filmet Delbert Mann, egy II. világháborús veterán rendezte és Ira Hayesnek állít emléket.

   Mert bizony még a politikusok is emberek voltak valahol, valamikor, egyszer, alkalmakkor, és nekik sem járt más a fejükben a tiszta, ideológiametes pillanatokban, csak az élvhajhászat. Sztálin elvtárs is elgyengült néha; de persze nem annyiszor és nem úgy, ahogy gondolnánk. Mégis, megmaradt egy kis történet, ami megmutatja, hogy mi volt a Generalisszimusz szíve vágya – csak elszólta magát barátai körében. Ide tartozott Karl Radek is, aki többször is elmesélte ismerőseinek a kis sztorit – míg tehette.
Karl Berhardovics Radek 1913 –ban vált meggyőződéses bolsevikké, de addig is azon munkálkodott, hogy azzá váljon. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom után a Központi Bizottság tagja lett. Sok embert ismert – Buharint, Roza Luxemburgot, Lenint, Trockijt – és ezek az emberek pedig olyan embernek ismerték őt, aki tele volt anekdotával, szórakoztató egyénisége pedig mindig képes volt arra, hogy magára vonja a mindenkori társaság figyelmét, mindezek mellett remek megfigyelő és igazán tehetséges íróként is számon tartották. Azonban az is igaz, hogy a politikában szeretett gyakran „váltani”, és ezért sokak ellenszenvét is gyakran kivívta.
Lenin nyomására választotta Trockijt, bár mestere halála után elsőként fordított hátat neki,mégis kizárták a pártból. Két évre rá „őszintén” beismerte hibáit, ezért újra felvételt nyert bolsevik pályatársai elit klubjába – ekkor talán még nem tudta, hogy csak rövid időre. A tizenhetek perében őt is kiosztották: 10 évet kapott.
Fellélegezhetett volna a gulag szigetvilágon, de erre sem maradt ideje. Állítólagos konfliktusa támadt egy gulag társával, aki kénytelen volt megölni őt. Egyesek szerint egy NKVD tiszt volt kénytelen megölni őt Lavrentyij Berija parancsára.
De voltak idők, mikor bolsevik barát a bolsevik baráttal elnyúlt a sztyeppén és egyszerűen proletár aggyal azt gondolta, hogy nem gondol abban a pillanatban semmire. A forradalom úgyis permanens, megy az magától is, ha meg nem ,majd megolajozzák vérrel, de addig is pihenni kell, mert a harcban megfárad a világátformáló szenvedélytől duzzadó forradalmárszív.
Egy ilyen pihenőn vett részt Karl Radek, valamikor 1920 környékén, az összes többi naggyal, és bizony elhangzott a sok magvas témát boncolgató kérdés mellett egy alapkérdés is, és Joszif Visszárionovics alias Koba elvtárs(akkor még) megnyílt a válasz erejéig barátai előtt.
„…egy fárasztó, feszült tanácskozás után elhatároztuk, hogy kirándulunk, megebédelünk és pihenünk egyet a friss levegőn. Akkoriban ez csak nagyon ritkán sikerült. A Morozovka nevű, erdő övezte parkban leheveredtünk a fűre, és beszélgettünk. Egyikünk föltette az örök kérdést: mi a legjobb dolog a világon? Kamenyev gondolkodás nélkül rávágta: Hát a könyv! erre Radek: Senki sem nyújthat nagyobb örömöt, mint egy asszony, a te asszonyod! Buharin még fel is tápászkodott, hogy még ünnepélyesebb legyen a véleménye: Semmihez sem hasonlítható az érzés, amikor valaki ezrek társaságában a nagy népi hullám tarajára kerül. Rikov evvel szemben tréfával ütötte el a kérdést: Minek spekuláljunk, amikor túl vagyunk a lényegen? Megittuk ezt a csodálatos konyakot! Majd Sztálin következett: A legédesebb érzés jól kifundálni egy tervet, aztán pedig jó-ó-ó sokáig meghúzódni, készenlétben állva kifürkészni, hol rejtőzik a terv célpontja. Akkor elkapni a grabancát, és bosszút állni!”

Részlet Kun Miklós : Sztálin Alkonya című könyvéből

Augusto Pinochet tábornok – teljes nevén Augusto José Ramón Pinochet Ugarte – 1973-ban elszánva magát a cselekvésre csatlakozott azon tábornokok köréhez, mely a törvényesen megválasztott Augusto Allende elnököt kívánta katonai erővel eltávolítani a hatalomból. Allende elnök kommunista kormányának működését az összes lehetséges eszközzel próbálta ellehetetleníteni az ellenzék, nem kevés CIA segítséggel – a puccsistákat a Nobel –béke díjas Henry Kissinger is támogatásáról biztosította.

Augusto Pinochet tábornok

Elődje, Carlos Prats tábornok, a vezérkari főnök nem volt hajlandó engedni az ellenzék követeléseinek, és inkább lemondott sem minthogy a törvényes hatalom ellen vezesse az ország fegyveres erejét.

Pinochet tábornok bár hezitált, lelkiismeretét maga alá gyűrve csatlakozott a csoporthoz, melynek később vezetője lett. Gustavo Leigh, tábornok a Légierő parancsnoka, José Toribio Merino tengernagy , a Chilei Haditengerészet parancsnoka, valamint Cézar Mendoza tábornok, a rendőrség parancsnoka tartoztak társai közé, akik a katonai junta – Junta Militar de Gobierno – megalakításában aktív szerepet vállaltak.

A chilei katonai junta tagjai

Pinochet felesége, Lucia Hiriart  szintén sokat „segédkezett” drága férje ügyének alakításán, hajtotta űzte a férfit előre a ranglétrán, oroszlánrésze volt abban hogy Pinochet úgy és akkor vállalta fel részvételét a konspirációban. A hatalomátvételt megelőzően az ő elnökségével működő CEMA Chile, az Anyaközpontok Szervezete – CEntro de Madres – karitatív szervezetként működött elvileg, a gyakorlatban azonban gyűjtőhelye volt a Pinochet-hez közel álló tisztek, polgármesterek, és egyéb  a későbbi juntával szimpatizáló és a tábornokhoz hű tisztségviselők feleségeinek, akik Hiriart asszony szervezésével az utcára vonultak, és edényeket fakanállal verve kántálták az elkövetkező diktatúra szlogenjeit, az esetlegesen még át nem állt tisztek és egyéb hivatalnokok háza előtt, vagy pusztán azért, hogy a már érezhető és bekövetkező anarchia még nagyobb legyen.

S lőn, Pinochet és az összeesküvők átvették a hatalmat – a tábornok kinevezése után átállt, és az átvett gyeplőt csuklója köré tekerve uralta az országot 1990-ig. Bár ekkor lemondott a teljes hatalomról, a hadsereg főparancsnoka ő maradt mindvégig.

Több mint egymillióan hagyták el az országot a Pinochet-era alatti üldöztetéseknek köszönhetően, és a mai napig nem tudni, hogy pontosan hány embert is öltek meg a diktatúra börtöneiben – a találgatások ezrektől százezrekig terjednek. Rengetegen tűntek el csakúgy a semmibe – csakúgy , mint a szomszéd Argentínában , ahol erre utalt a „desaparecidos” gyűjtőnév is – , egyszerűen nyom nélkül, csak azért, mert feltételezték róluk, hogy ők a rendszer ellenségei.

Hiriart asszony ötlete alapján a Nőnapot március 2.-ra tervezte áthelyeztetni, így tisztelegve a CEMA felvonulás, és saját nagyságának emléke előtt.  A Nemzetközi Nőnap dátumából a chile-i asszonyok nem engedtek,  először néma, később egyre hangosabb ellenállásuk jelképes évenkénti megmozdulássá alakult, de később ez már nem csak egy egyszerű dátumhoz volt köthető. Már a hétköznapokban is ott volt, és egyre érezhetőbbé vált a hatalom számára is. Érezhetővé és láthatóvá, az asszonyok énekén és táncán keresztül.

A cueca Chile-i tánc, bár inkább a chilei tánc. Páros tánc, melyben a férfi lejt táncot a nő tánca körül, a cél – mi lenne más – meghódítani a hölgyet. Ahogy a zene halad, úgy gyorsul és válik egyre vehemensebbé a férfi, míg a nő végig tartózkodó. A tánc fontos kelléke a fehér zsebkendő.

Cueca sola – ez a spanyol címe Sting számának („They dance alone”). Ez az a zene, ami megjeleníti az elrabolt férjek, fiúgyermekek, és apák nélkül táncoló chilei asszonyok ragaszkodását szeretteik emlékéhez. Csak a gyászoló asszonyok táncoltak egyedül, hűséggel és csendben.
Sok megmozdulás kezdődött evvel a zenével és tánccal, és a társaságokba tömörült nők akár az Igazságügyi Palota kerítéséihez is hozzáláncolták magukat azért, hogy válaszokat kapjanak.

Cueca Sola

A dal elkészítésében Mark Knopfler is segédkezett, és habár nem ostromolta ez a szerzemény a slágerlisták csúcsait, a Sting-életmű egyik meghatározó darabjává vált. Bár nemcsak élőben „üt”, emlékezetessé ezek a  koncertfelvételek teszik igazán: 1988-ban Buenos Aires-ben Peter Gabriellel közösen adták elő a dalt az Amnesty International koncerten, 1990-ben pedig Santiago de Chile-ben került sor egy híres fellépésre –  a népszavazás évében.

Augusto Pinochet 2006-ban meghalt. Felelősségre sosem vonták az elkövetett bűncselekmények miatt, Hiriart asszony szerint ez nem is volt opció, hiszen „ő képtelen lett volna bárkit is meggyilkoltatni, hiszen a légynek sem tudna ártani!”.

Celia Sánchez, Fidel Castro jobb keze, harcostársa és mindenese,  a kubai forradalom egyik megkerülhetetlen alakja volt, aki szinte minden lehetséges módon támogatta a Július 26. Mozgalmat – sokszor látta el fegyverrel, élelemmel a felkelőket – magának Che Gueverának is ő szerzett fegyvert – , és ha kellett a harcokban is részt vett, hírnökként tevékenykedett.

Herbert Matthews, a New York Times riportere egy interjú során feltette a kérdést a forradalom hősnőjének: mi lett a Sierra Maestrán – ezen a hegyen épült ki a felkelők egyik támaszpontja – tett ígéretekkel.

Celia Sánchez így válaszolt:

“Akkoriban még nem tudhattuk, hogy mi és a Július 26. Mozgalom egyszer ilyen népszerűek leszünk. Kezdetben úgy gondoltuk, hogy az Igazakkal, az Ortodoxokkal kell kormányt alakítanunk. Aztán egyszer csak rádöbbentünk, hogy Kuba urai vagyunk, akkor meg minek vesztegessük az időt?”

Eszmecsere – Celia Sánchez és Che Guevera

Az idézet Juan Gasparini: Diktátorok asszonyai című könyvéből származik