Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis falu a Pilis lábánál, ahol anno a rendszerrel szembehelyezkedő szülők lelkesen íratták be gyerekeiket hittanórára, már csak azért is. Akkor, 198X-ben éppen új plébános érkezett a faluba, aki Isten jó katonájaként nem átalotta megismertetni a nebulókkal az egyetemes emberi értékeken kívül a közösségi szórakozás legújabb formáit is. Ezen sorok írójának nem áll szándékában felszállni a ”régen minden jobb volt” nosztalgia expressz-re, mert nyilvánvalóan nem volt jobb, de az igazság része az, hogy az egyház nem a botrányok által tett tanúbizonyságot létezéséről akkoriban – bár az is lehet, hogy csak nem hallottunk ezekről – ,és papunk is lelkiismerete legjavát adva szervezte a közösséget, nyerve el ezáltal annak teljes szeretetét, és az ottani emberek bizalmát. A legfiatalabb korosztálynak ez egyet jelentett a non-stop focival, vetített filmekkel, és kirándulásokkal. Isten? Ja, gondolom, ő várt a sorára.
A plébános úr ugyanakkor megérezte a pre-digitális kor eljövetelének üvöltő passzát szelét, és elhatározta, hogy ő bizony vitorlájába fogja azt. Egy csoda várt a plébánián mindenkit: egy olyan eszköz, ami a fantáziát társsul hívva téridőkaput nyitott a gyermeki eufória eddig még nem látott dimenziójára:
Az ”ATARI”.
Feltáró 