Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis falu a Pilis lábánál, ahol anno a rendszerrel szembehelyezkedő szülők lelkesen íratták be gyerekeiket hittanórára, már csak azért is. Akkor, 198X-ben éppen új plébános érkezett a faluba, aki Isten jó katonájaként nem átalotta megismertetni a nebulókkal az egyetemes emberi értékeken kívül a közösségi szórakozás legújabb formáit is. Ezen sorok írójának nem áll szándékában felszállni a ”régen minden jobb volt” nosztalgia expressz-re, mert nyilvánvalóan nem volt jobb, de az igazság része az, hogy az egyház nem a botrányok által tett tanúbizonyságot létezéséről akkoriban – bár az is lehet, hogy csak nem hallottunk ezekről – ,és papunk is lelkiismerete legjavát adva szervezte a közösséget, nyerve el ezáltal annak teljes szeretetét, és az ottani emberek bizalmát. A legfiatalabb korosztálynak ez egyet jelentett a non-stop focival, vetített filmekkel, és kirándulásokkal. Isten? Ja, gondolom, ő várt a sorára.
A plébános úr ugyanakkor megérezte a pre-digitális kor eljövetelének üvöltő passzát szelét, és elhatározta, hogy ő bizony vitorlájába fogja azt. Egy csoda várt a plébánián mindenkit: egy olyan eszköz, ami a fantáziát társsul hívva téridőkaput nyitott a gyermeki eufória eddig még nem látott dimenziójára:
Az ”ATARI”.
Nem volt típusa senki számára, csak mágikus neve. Fogalmunk sem volt arról, hogy 2600 vagy 5800, de ha tudtuk volna, sem érdekelt volna senkit. ATARI. A jelszó a játékbarlangba, a jegy Csodaországba.
Mennyit terkertük azokat a hihetelenül futurisztikusnak tűnő játékkarokat – joystick-et – , miközben nyomtuk a Pitfall-t, vagy a Sir Lancelot-ot, és pilótának éreztük magunkat a Star Voyager vagy az Asteroids közben, esetleg lejátszhattuk a harmadik világháborút is a Missile Command-dal. És persze az E.T., ami egymagában híresebb volt minden játéknál, ha nem is volt élvezetesebb.
Az Atari-nak, mint cégnek felemelkedése és jelenléte a gazdasági életben olyan folyamatokat indított el, melyeknek hatásai mind a mai napig érződnek. Mire mi találkoztunk a legnépszűbb akkori konzollal, addigra már felforgatta az észak – amerikai kontinenst, és az egész videojáték piacot – , de már túl volt a csúcson, és egy rendkívül izgalmas és érdekes időszak végén futott.
De mindent az elején kezdjünk el. Nolan Bushnell már gyerekkorában avval keresett pénzt, hogy epret árult az utcán – ennek még nem sok köze van a videojátékokhoz, de a vállalkozói kedvhez annál inkább. Édesapja mindig engedte, hogy bármelyik szerszámát használja, így 9 éves korában már épített ”elektromos kabátot” – égősort épített az egyik kabátjába –,ami valljuk be, elég elismerésre méltó teljesítmény abban a korban, amikor éppenhogy csak tudatára ébredtünk a legókockák jelentőségének. A későbbiekben , miközben a Utah-i egyetemen tanult, részidőben dolgozott vidámparkban is esténként, ahol megismerte az éremmel működő jatékautomaták világát. Ezek még inkább voltak akkor elektromechanikus játékgépek (pl.:Flipper). Egyszer egy iskolatársa este elhívta egy külön terembe, ahol megmutatták neki a Spacewar nevezetű játékot(Ezt a játékot Steve “Slug” Russel még 1962-ben tervezte meg – vector képernyőkön játszották, amik módosított radarképernyők voltak, jórészt a II. világháborúból.) Bushnell rögtön kitalálta: ha ezt sikerülne egy vidámparkba bevinni, egy érmeatomatával ellátva, milliókat kereshetne. 1968-ban diplomázott le, és elhelyezkedett az AMPEX-nél. Itt találkozott Ted Dabney-vel, aki szintén gondokodott hasonló megoldásokon, hasonlóan rajongott a játékokért is. Ketten kezdték az első rendszerük fejlesztését, ami ”egy képernyő összekötése volt érmeelfogadóval.” Az első valódi fejlesztésük a ”Computer Space” volt, ami piacra is került, nagyon eredeti kabinnal és irányítási rendszerrel. Sikeres is volt valamennyire – kb. 3 milló dollár hasznot hozott – , bár nem volt az a nagy durranás, aminek Bushnell és Dabney szánták. A kabin annyira futurisztikusnak hatott, hogy
még ”filmszerepet” is kapott a Soylent Green – magyarul: Zöld szója – nevű 1973-as disztópikus sci-fi drámában. Az új technológia legújabb köntösben mindenkinek megmozgatta a fantáziáját, és talán a gép meg is haladta a korát kissé (a külcsínt tekintve mindenképp).
Ez a gép még a Syzygy terméke volt – ez volt Dabney és Nolan első és soha be nem jegyzett vállakozásának neve, pontosabban Syzygy Engineering. 1972 június 27. viszont bejegyezték új vállakozásukat: az ATARI, Inc.-et, a nevet kölcsönözve a népszerű japán ”Go” játékból, aminek mindketten nagy rajongói voltak.
1972-ben piacra is dobták a Pong-ot, ami egy játéktermi verziója volt egy tenisz játéknak, amit Nolan egyszer egy Magnavox Odyssey-n látott. Al Alcorn lett megbízva a munkával , az ATARI első tervezőmérnöke. Eredeti és egyszerű koncepció alapján lett megtervezve a kabin, és rögtön felismerhetővé tette a játékot. Az első automata 1972 augusztusában készült el és egy sunnyvale-i bárban, Kaliforniában lett beállítva. Az üzembe helyezés után pár nappal hívás érkezett Alcorn-hoz, hogy a gép leállt. Sokkoló volt a hír; az első megépített gép napokig sem bírja? Al kiszállt a helyszínre, de nem arra számított, ami várt rá. Kiderült, hogy az érmeelfogadó már nem képes több érmét elfogadni, mert csurig telt érmékkel. Szóval erős volt a kezdet, a Pong tarolt: 1974-re 8000 darab már kinn volt éttermekben, bárokban, vidámparkokban.
1975-ben Nolan Bushnell már egyedül állt a vállalkozás élén, Ted Dabney-vel nem voltak már egy hullámhosszon, így ő kiszállt. Nolan egy szinttel feljebb akarta emelni a céget: nem elégedett meg a játéktermek adta lehetőségekkel, az otthonokba akarta vinni ezt a fajta játékélményt. Ehhez azonban tőke kellett, és meg is találta azt a partnert, aki rendelkezett evvel. A Warner Communications, Inc. felvásárolta az ATARI-t 28 millió dollárért.
Érdekes fejezet az Atari történetében az Apple alapítójának, Steve Jobs-nak a színrelépése. Al Alcorn vette őt fel, mint programozót és mérnököt,aki később éjszakai műszakban dolgozott a cégnél (addig ez nem létezett, de Steve Jobs annyira elviselhetetlen volt a többi dolgozó véleménye szerint, hogy miatta került ez kialalkításra). A Breakout nevű játék koncepciója Steve-nél landolt. Akkoriban a mikrocsipek árai az egeket nyaldosták, ezért Nolan felajánlott 100 dollárt minden egyes kiiktatott csipért. Steve ehhez kevés volt, ezért bevonta barátját, aki úgyis mindig vele lógott: Steve Wozniak-ot, aki 4 nap alatt meg is oldotta a dolgot, kizárva az összes csipet amit csak tudott (a 100 átlagos csip számot lenyomta kb. 40 -re). Elég kevés idő állt rendelkezésükre. Ezt Wozniak úgy tudta kihasználni, hogy nem aludt, de a munka elkészült. Az ötezer dolláros bónusz ki is lett fizetve…Steve Jobs-nak, aki nagylelkűen 350 dollárt oda is adott Wozniak-nak, aki mit sem tudott a bónuszról.
Az Apple alapításakor Steve Jobs megkereste Nolan Bushnell-t, mint lehetséges befektetőt, de ő köszönettel visszautasította a lehetőséget. Elmondása szerint nem tartotta akkor még megfelelőnek Steve Jobs-ot egy igazgatói székbe.
Elmondható, hogy akkoriban az ATARI kivételesen jó munkahely volt. A stressz mint olyan, a lehető legkisebb szintre volt leszorítva, általános volt a “rekreációs célból” fogyasztott alkohol vagy marihuana, de pezsgőfürdők is rendelkezésre álltak e célból, a vezetőség által biztosítva. Az egész céget áthatotta egy késői Woodstock-i hangulat, és ez mindenhol szembejött az emberrel a cégen belül. Az új ötletek felvázolása és megbeszélése sem irodákban folyt, hanem esetleg bárokban, vagy Bushnell otthonában. Nem volt kötelező formális öltözködési előírás, mindenki pólóban és farmerban járt (vagy ami kényelmes volt).
Az ATARI dolgozók átlagéletkora is nagyon alacsony volt. Az egészségügyi biztosítók nem hitték el, hogy
ilyen alacsony az átlagéletkor – Nolan Bushnell alig múlt harminc, a gyártósoron dolgozók 20-23 évesek voltak -, ezért nagyon jó áron sikerült biztosítást biztosítani mindenkinek, egyéb szolgáltatásokkal kiegészítve. Ennek bejelentése utáni héten Buschnell állítása szerint minden hölgy fogszabályzót viselt – igazán jól sikerült a csomag kiválasztása.
De térjünk csak vissza a Warner-hez. 1976-ra bonyolódott le az ATARI felvásárlása (amit Nolan felajánlott a Disney-nek és az MCA -nak is), Bushnell maradt a kormánynál. 1977 júniusában pedig piacra dobják az ATARI VCS-t(vagy 2600-ast), a játszható játékok között pedig ott vannak az ATARI legnagyobb játéktermi sikerei, mint például a Combat vagy a Jet Fighter is. A karácsonyi szezonban el is sikerül adni kb. 400000 darabot belőle.
1977-ben megindul az Atari Pinball szekció, és Nolan Bushnell megindítja a Chuck E. Cheese nevű vállalkozását. Ezt a szórakozási formát Nolan Bushnel már az ATARI indulásakor megálmodta, mely igazából egy étterem volt egy játékteremben.
1978-ban Ray Kassar kerül a céghez a Warner nyomására, azért hogy elősegítse az értékesítést. Új stratégiákat talált ki az eladáshoz, és új reklámkampányt is indítottak az ő ötletei alapján.
Bushnell és Kassar között egyre inkább feszültté vált a viszony, Nolan próbálta felhívni a Warner figyelmét arra, hogy nem elég csak újabb és újabb játékokat kiadni a VCS -re, szükség van a konzol fejlesztésére is. Azonban Kassar eladási stratégiája, az olyan új játéktermi automták sikereivel egybefűzve, mint a Space Invaders, hatalmas eladási hullámot generált a VCS-nél is. Ennek hatására a Warner leléptette Bushnell-t de felkínálta neki, hogy maradhat kreatív munkatárs. Ő ebből nem kért, és elköszönt a cégtől. Ray Kassar lett t az Atari vezérigazgatója, és hozzá is látott az új, saját elgondolásainak megvalósításához.
A videójátékokat már nem csak a karácsonyi időszakban reklámozták, Kassar égisze alatt a VCS új pályára állította a videojátékipart. Az eladások folyamatosan növekedtek: 1979-ben 1 milliót adtak el a gépből, 1980-ra az eladások száma már megemelkedtett 2 millióra, két évvel később már több mint tíz milló talált gazdára a játékra kiéhezettek körében. Az Atari nagyon gyorsan és vitán felül korszakának legnépszerűbb és legnagyobb számban fogyó játékkonzolává vált; a Warrner Communication bevételeinek az ATARI eladásai több, mint 70%-át tette ki. Ez hatalmas siker volt: akkora, amekkorát nem lehetett előre megjósolni – és amire fel sem lehetett készülni.
Az ATARI lett a videojátékipar húzóneve, hihetetlen pénzmennyiség áramlott be hozzájuk az értékesítésekből, hatalmas sikert értek el nagyon gyorsan, de ezen nem lehetett akkor túl látni, olyan követhetetlen sebességgel nőtt az ipar. Kérdéses volt, hogy ez a fejlődés mennyire fenntartható – ha fenntartható egyáltalán -, ha ekkorára nő a színtér ilyen gyorsan. Nem igazán tudták, hogy hogyan árazzák be a videojátékokat, illetve nem tudták biztosan felmérni a közönség igényeit sem.
Az sem kristályosodott ki még teljesen, hogy a játékok készítőit hogyan lehetne anyagilag és egyéb módon megfelelően ellentételezni. Egyelőre csak az óriási profit volt az, ami a piacnak feltűnt, és ez rengeteg új társaságot bevonzott ebbe az új iparágba. Megjelent a ColecoVision, a Bally Astrocade, az Intelivison is megérkezett, ráadásul olyan cégek is beszálltak a nagy haszon reményében a versenybe, akiknek a profiljuk merőben más volt eredetileg, mint például Quaker Oats Company,Ralston Purina. Viszont ebből a tortából ők is akartak egy minél nagyobb szeletet, ezért a piacra dobták saját gépüket – Pl.: RCA studio III – vagy játékok készítésébe fogtak. Nagyon hamar túlkínálat keletkezett a piacon konzolokból, ráadásul, az egyes termékeket nem is nagyon lehetett megkülönböztetni egymástól. A játékok száma nagyjából ugyanolyan volt mindegyik gépre és a technológia sem fejlődött kellő gyorsasággal a piac bővüléséhez képest – a vevőt nem várták meglepetések egy új gép vásárlásakor. Idővel pedig egy újabb versenytárs is megjelent : a személyi számítógép, ami rengeteg előnnyel rendelkezett a konzollal szemben. A játék elmenthető volt, és a felhasználása is többdimenziós lehetett, munkahelyen és otthon is egyre inkább felfedezték az értékeit. Az áruk is közeledett már egy elfogadható szint felé, ami szintén a személyi számítógép felé billentette a mérleg nyelvét…
Egyszóval több felől érkeztek a viharfelhők.
Annak ellenére, hogy az Atari ezekben az években aratta pénzügyi sikereinek jó részét, Ray Kassar felvétele a céghez CEO-ként már előre vetített egyfajta fordulatot. A neve által jelzett időszak a folytogató légkörről és igencsak megnyesett honoráriumról vált híressé a programozók körében.
Elfogadott módszere volt akkoriban, hogy egy játékot egy programozó teljesen egyedül készített el; ez így volt az ATARI-nál is. A legfőbb oka ennek az volt, hogy azt szerették volna, hogy ez a teljesítmény is az ATARI mint legfőbb játékfejlesztő érdemeit gazdagítsa. A programozónak ez azt jelentette, hogy évente kereshetett 25-30000 dollárt, mindenféle bónusz és juttatás nélkül, a neve nem szerepelt sehol az elkészített játékon, a cégnek viszont több millió dollár hasznot termelt a játékkal, amiből ő semmilyen pluszt nem látott, ellenben még semmibe is vették. Ki ne szeretne egy ilyen helyről nyugdíjba menni?
Az 1980-as évek elejére a videojáték, mint új irány a játékiparban szórakozási formaként, a fősodorrá vált: egyre többen kezdték felfedezni az effajta játék örömét, és egyre többen találtak rá, mint pénzszerzési lehetőségre, a gyors üzlet lehetőségeként. Ez utóbbin egy konkrét esemény is lendített: az Activison megalakulása.
Feltáró 