E sorok írójának volt szerencséje(?) megnézni a Halálhegy – A Djatlov-rejtély című horror filmet. A kezdet kezdetén még sikerült elhinni, hogy akár az eredeti történetet sikerült filmre vinni, és talán a kevés ismert tényt is közlik az érdeklődő – és természetesen félni akaró – nézővel, de nem. A film története csak alibinek használja Igor Alekszejevics Djatlov és nyolc társának tragikus történetét arra, hogy belénk tegye a frászt – ez inkább kevesebb, mint több sikerrel össze is jön neki – , és ugyan van itt magyarázat a végén, ami lehetne érdekes is, de addigra már így is, úgy is fanyalogni kezd az aki, egy jobb horrorra kiéhezve nevezett be a filmre. Pedig van itt minden: érdeklődő és dokumentumfilmet forgató egyetemisták, akik hullani kezdenek és később hullanak tovább, kézi kamerás felvétel a lá Ideglelés, az összes felvetett megoldás kombináció, hó mindenütt, gyatra CGI-zombik, és katarzis(hiány) – megint.
A film azért arra jó, hogy apropóul szolgáljon a történet kitárgyalására. Ezen írásnak nem célja a teljes és tökéletes összegzés, az ehhez szükséges információk – mármint azoké, amik újdonsággal szolgálhatnának – sajnos nem elérhetőek, de megpróbálkozik az olvasó érdeklődését tovább hajtani.

Az tény ugyanis, hogy a Djatlov-hágónál történtek részletei a mai napig nem tisztázottak, és bár teóriák léteznek, teljes bizonyossággal idáig egyiket sem sikerült igazolni.

Igor Alekszejevics Djatlov, a túra vezetője.

Igor Alekszejevics Djatlov 1959-ben Az Uráli Politechnikai Intézet (ma Uráli Állami Egyetem) végzős diákja volt, mely Szverdlovszkban  – mai nevén Jekatyerinburg – található. Ez a város zárt városként működött egészen 1991-ig, mégpedig azért, mert a város hadiipari kerülettel rendelkezett. Akkoriban az országon belüli mozgás – mint minden más – engedélyekhez volt kötve.
Djatlov , aki egyébként a hegymászó klub tagja is volt, felvetette, hogy ugyan nem mennének-e egy hosszabb túrára, kiegészítve egy kis síeléssel. Ezt aztán szépen továbbfejlesztette egy durván háromszázötven kilométeres gyalogtúrává, melyet társai elé tárt: nyolc férfi és két nő elé.
A csapat:

1.Igor Alekszejevics Djatlov, 22 éves
2. Jurij Dorosenko, 21 éves
3.Szemjon Zolotarjov, 38 éves
4.Alekszandr Szergejevics Kolevatov, 25 éves
5.Jurij Alekszejevics Krivonyiscsenko(Georgij), 24 éves
6.Rusztem Szlobogyin, 23 éves
7.Nyikolaj Thibault-Brignolle, 25 éves
8.Jurij Jugyin, 22 éves
9.Ljudmila Dubinyina, 21 éves
10.Zinaida Kolmogorova, 22 éves

Djatlov az utazáshoz beszerezte a szükséges engedélyeket, s bár mindannyian tapasztalt túrázók voltak, kaptak egy „túravezetőt” Zolotarjov személyében – a KGB ajánlásával.  Zolotarjovot senki sem ismerte a csapat tagjai közül előzőleg. Bár túravezető is volt, a fent nevezett hivatal ügynökeként tevékenykedett (testének csak egészen kis felületét nem fedte tetoválás). Djatlovval aláírattak egy titoktartási nyilatkozatot is.
Kolevatov és Krivonyiscsenko már végzett mérnökök voltak, és a Cserjabinsz-40 vagy más néven Ojorszk város területén  –  Majak komplexum – volt munkahelyük. Itt folyt az orosz atomfegyverzet kiépítéséhez szükséges plutónium előállítása, így érthető Zolotarjov hirtelen felbukkanása.

Cél az Otorten hegy volt – tíz kilométerre az incidens helyétől – és az évnek ebben a szakaszában különösen nehezen volt megközelíthető. Mindannyian tapasztaltak voltak, ez tény, de talán saját tapasztalataikat is túlbecsülték. Vagy talán a háromhetes felkészülés nem volt elegendő…

Túrára fel a Halál-hegyen túlra

1959. január 25. – én indultak el Szverdlovszkot elhagyva, vonaton jutottak el  Ivdelig, majd ezután Vizsaj a következő megálló. Innen vágtak neki a tulajdonképpeni túrának.

Itt még minden rendben volt. Vidám csoportképen Thibault-Brignolle, Dubinyina, Zolotarjov és Kolmogorova.

Január 28.-án azonban Jurij Jugyin rosszul lesz. Társai nem akarják, hogy szenvedve húzza magát végig a túrán, ezért Jugyint visszaküldik Vizsajba, ahol ellátást kaphat és kezelhetik. Jugyin kénytelen-kelletlen visszafordul(élete legjobb döntésének bizonyult ez).

A naplótöredékek és fotók tanulsága szerint ezután a csoport a manysi  vadászok nyomait követve folytatták útjukat az Otorten-hegy felé. Február 1.-én érték el a hágót és megpróbáltak áthaladni rajta, de a rossz idő miatt ez nem sikerült, a látási viszonyok sem voltak megfelelőek, valamint hóviharok is lassították őket. Eltértek az útiránytól és közel kerültek Kholat Shkyal – manysi neve „Halálhegy” –  tetejéhez. Nem akartak tovább menni, ezért letáboroztak a hegy oldalában.

Erőltetett hegymenet.

Djatlovéknak február 12.-én kellet volna visszatérniük Vizsajba és jelentkezniük, ami nem történt meg. Ekkor azonban még senki sem aggódott Szverdlovszkban, mert Djatlov feltételezései szerint késni fognak pár napot, ezt közölte is Jugyinnal. Február 16.-án érdeklődnek a csoport után Vizsajban – semmi hír Djatlovról és nyolc társáról. Az egyetem a sportkör segítségével próbálja megtalálni a fiatalokat, de később a hozzátartozók nyomására megindul a teljeskörű kutatás a hadsereg és a légierő, és több száz önkéntes segítségével.

Február 26.-án a levegőből észreveszik a csapat egyik sátrát – már ami megmaradt belőle -, később a felszíni csoport is eléri a helyszínt.

A sátor félig beborítva hóval, oldala kihasítva egy egész nagy részen.  A sátorban a túrázók felszerelési tárgyai hevernek, köztük a cipők is, hátizsákok, Djatlov jégvágó csákánya és fényképek is.
A sátorból lábnyomok vezetnek elfelé-lefelé. A sátor dél felé nézett, viharlámpa is fel volt tűzve az ajtó fölé. Tapasztalt túrázók voltak – állítólag – mégis elég érdekes helyen állították fel a sátrat, Jugyin szerint Djatlov nem akart lejjebb sátorozni, evvel is időt veszítve.
A lábnyomokon látszott, hogy lábbelit nem viseltek a sátort elhagyók.

A sátor, ahogy megtalálták.

Kb. 1 km-re a sátortól megtalálták az első két holttestet: Jurij Dorosenko és Jurij Krivonyiscsenko holttestét. Alsóneműjükön kívül más ruhanemű nem volt rajtuk, Krivonyiscsenko orra hegye hiányzott. Mellettük tábortűz nyoma, és letört faágak. Dorosenko holtteste kéreggel borítva, arccal előrebukva feküdt.

Igor Djatlov holtteste nem messze feküdt társaitól, lábbeli nélkül, síruhában. Egyes források megemlítik, hogy arcán jégfátyol volt, ami azt jelenti, hogy halála előtt lélegzett. Hozzá közel feküdt Zinaida Kolmogorova holtteste. Mellette vérnyomokat találtak a hóban, viszont később kiderült, hogy a vér nem tőle származik. Rajta is volt ruha, de lábbelit szintén nem viselt.

Rusztem Szlobogyin holttestét később találták meg, a hó alatt feküdt. Zokni több is volt rajta, és koponyatörést szenvedett.

A csoport többi tagjáról nem sikerült kideríteni semmit, egészen májusig: a többi holttestet egy árokban – vízmosásban? – találták meg, több méteres hótakaró alatt. Kolevatov és Zolotarjov teste szinte egymáshoz volt préselődve – nem kizárt, hogy egymást próbálták melegíteni –  ,Dubinyina és Thibault-Brignolle holtteste mellett.

Nyomozás, vagy amit akartok

A nyomozás során a szimpla tényeket vették figyelembe – jelentsen ez bármit is – és igyekeztek gyorsan lezárni a nyomozást. Egy két tény azért önmagában is elég zavaró, és ennél az esetnél nem csak egy pár, hanem pár tucat ilyennel találkozunk.

Mi késztethette arra a fiatalokat arra, hogy pánikszerűen elhagyják ideiglenesen felállított hálóhelyüket, szinte ruhátlanul, és minden felszerelés nélkül? A külső hőmérséklet meghaladta a -30 Celsius fokot is, mégis ennek tudatában hagytak mindent hátra és távoztak hirtelen.
Az első verzió az volt – van, aki ezt tartja ma is az egyetlen lehetséges megoldásnak – , hogy lavina lepte meg őket, és menekülni próbáltak. Ez igazolhatná a hirtelen távozást és a hipotermiát – amit hivatalosan a halál okaként jelöltek meg az első öt áldozatnál – , ami azután állt be, hogy a sátrat elhagyták. De négyük hogy került távolabb és hogy fedte be őket annyi hó?

Szlobogyin és Zinaida Kolmogorova testén égési sérüléseket is találtak. Talán tűzet gyújtottak, de végtagjaik már annyira lefagytak, hogy nem érzékelték a hőt? Ki tudja.

Mivel manysi vadászok nyomait követve jutottak el táborhelyükig, és útjuk amúgy is a Hanti-Manysi Nemzetiségi Körzeten vezetett keresztül, felvetődött a gyilkosság lehetősége is: a túrázókat manysi  vadászok ölték meg, mégpedig úgy, hogy egyszerűen kikergették őket a sátrukból és aztán, hagyták őket halálra fagyni. Az első öt áldozat esetében ez igaz lehet, de mi történt a többiekkel?

Az utólagos boncolások során kiderült, hogy Zolotarjov jobb oldali bordái és Dubinyina összes(!) bordája el van törve, és úgy, hogy testükön erre utaló nyomok nem voltak találhatóak. Thibault-Brignolle koponyája teljesen össze volt zúzva. A jelentések szerint Dubinyinának hiányzott a nyelve – mivel a holttestét nyitott szájjal találták meg, elképzelhető, hogy ott kezdődött meg a test bomlása. De ez nem bizonyított. Vagy inkább ez sem…
Van, ahol megemlítik Zolotarjov szemeinek hiányát is, erre nem szolgáltak magyarázattal, nem fáradtak indoklással.

Így tehát a vadász-verzió is sántít, nem is kicsit. Hogyan okozták ezeket a sérüléseket fizikai kontaktus nélkül? És a többiek miért nem sérültek, és miért választották ki a vadászok áldozataikat – ha azok voltak?

További „érdekességek”

Rusztem Szlobogyin koponyaalapi törését követően eszméletét kellett, hogy veszítse, de holtteste körül semmit sem találtak, ami lábnyomokhoz hasonlított volna – sem saját, sem idegen nyom nem volt a holttest körül, ráadásul teste félúton volt a táborhely és az ideiglenes menedék között. Akkor mégsem veszítette el eszméletét azonnal?

És egyébként is: mi gátolta meg a csapatot abban, hogy visszatérjen a táborhelyre? A durván egy kilométeres táv megtétele nem okozhatott volna túl nagy erőfeszítést, és biztosította volna a túlélést.

A nyomozás során kiderült az is hogy a testek közül hat radioaktív sugárfertőzést szenvedett el. Krivonyiscsenko esetében ez valamennyire érthető lett volna, lévén ő részt vett  az 1957-es, Majak-komplexumon belül történt radioaktív baleset mentesítésekor, mint likvidátor, tehát elkerülhetetlen volt számára, hogy sugárfertőzést szenvedjen, de a többiek vajon hol kaptak nagyobb dózist?

Mihail Saravin, aki szintén segített a kutatásban és ott volt az első öt áldozat temetésénél, azt mondta, hogy az áldozatok bőre barna-narancssárgás színű volt.

Ötven kilométerre Djatlovéktól – hogy merre ötven kilométerre, arról nem lehet tudni – egy másik csapat az égen narancssárga gömböket vélt felfedezni. Ezekről a későbbiekben a hatóságok azt állították, hogy kísérleti rakétaindítások voltak.

…És egyéb

És akkor jöttek az ufonauták – egyik kedvelt megoldás-képlet.

Persze előkerült a kedvenc megoldás, az UFO-tevékenység, ezt mindenki gondolja tovább magának.
Titkos katonai akcióba keveredtek bele a fiatalok, melyet a kormány nem hagyhatott kitudódni, ezért Zolotarjov végzett mindenkivel – KGB-ügynökként – majd végzett saját magával is, jó katonaként (és eltörte minden saját jobb oldalon lévő bordáját).

Volt olyan felvetés is, miszerint a fiatal férfiak összevesztek a női tagokon és halálos leszámolás közepette vetettek véget életüknek és a túrának. Szóba jöttek még a vadállatok és a Jeti is.

Aki azonban kicsit is végiggondolja a körülmények mentén a históriát, biztos rájön magától is, hogy tiszta magyarázattal nem szolgálhat senki, és ez utóbbi verziók még részleteikben sem kielégítőek magyarázatként a végkifejletet illetően.

Lezárva

Igen, mind a terület, mind pedig a nyomozás így járt: hegy és környéke – igen nagy környéke – lezárásra került 1962-ig, a nyomozás pedig május végén lett lezárva. A tragédia oka: „elháríthatatlan erő” .

Az ügyet természetesen titkosították, bár egy bizonyos Jurij Jarovoj könyvet írt a történetről pár évvel az eset után. A kijött könyv egy idealizált sztori volt, vajmi kevés kapcsolódási ponttal az eredeti eseményekhez, de Jarovoj ezt avval indokolta, hogy a cenzorok miatt kellet alakítania a történeten.
Jarovoj egyébként halálos balesetet szenvedett 1986 – ban, és hagyatékából eltűnt az összes Djatlov-incidenssel kapcsolatos anyag.
Később Anatolij Guscsin írt könyvet, melynek címe „Az államtitok ára: kilenc élet”. Ő az állam által engedélyezett látogatás során áttanulmányozhatta a hivatalos anyagokat. Mondanom sem kell: igencsak megtépázott dossziékkal találkozott…

A végére jöhet egy közhely: talán sosem fog már kiderülni, hogy mi is történt a Halál-hegyen tulajdonképpen. Ha csak az orosz hatóságok másképp nem döntenek.

“Bementem Chehez a napirendért, és azt láttam,hogy egy félméteres szivart szív, amelyet a havannai dohánygyárban a rajongói készítettek számára. Huncut mosollyal fordult hozzám:
Ne aggódj az orvosok miatt. Engedelmeskedem az utasításaiknak – csak egy szivart naponta, se többet, se kevesebbet.”

Antonia Nunez Jimenez , Che egykori titkárának visszaemlékezése
Idézet Hilda Barrio – Gareth Jenkins:Che Guevara legendája című könyvéből

Che utolsó levele szüleinek Kongóba indulása előtt

Drága öreg szüleim,

Újra megsarkantyúzom Rocinantét és karomon a pajzzsal visszatérek az ösvényre…

Semmi lényeges változás nincs, kivéve, hogy sokkal tudatosabb vagyok, és a marxizmus gyökeret eresztett bennem, alapelvemmé vált. Hiszem, hogy a fegyveres harc jelenti az egyetlen megoldást azoknak a népeknek, akik fel akarják szabadítani magukat. Egyre inkább megerősödöm ebben a hitemben. Sokan neveznek majd kalandornak, és talán az is vagyok, csak másfajta:azok közül való, akik életüket teszik fel arra, hogy igazukat bizonyítsák.

Elképzelhető, hogy ez lesz a vég. Nem megyek elébe, de ha logikusan végiggondolom, ennek van valószínűsége.
Ha így lenne, ez az utolsó ölelésem.

Csók Celiának, Robertónak, Juan Martínnak, Palotínnak, és Beatríznek, mindenkinek.Ölel benneteket csökönyös és tékozló fiatok,

Ernesto

Ernesto Guevara de la Serna fiatalkori képe

71 éve történt, hogy a Japán Császári Haditengerészet Midway-nél megpróbálta térdre kényszeríteni az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetét és próbálta volna belehajszolni egy olyan tengeri ütközetbe, mely során Japán megszerezte volna a Csendes – óceán feletti korlátlan uralmat – egy ideig – és biztosította volna addig elért hódításait és utánpótlási vonalait – a japán tervek szerint.
Bár a tervek nem voltak teljes alap nélkül valók, Jamamoto Iszoroku főparancsnok tudta, hogy a vezetés megrészegült korábban elért sikereiktől, és hogy hosszú távon a Japán gazdaság nem képes lépést tartani az amerikaikkal – ha egyáltalán lehet párhuzamot vonni e tekintetben a két ország között.

Tudta, hogy az idő az Egyesült Államok szolgálatában áll, a Harvardon tanult, és volt alkalma bejárni az országot haditengerészeti attaséként. Látta a texasi olajmezőket és ismerte az amerikai ipar teljesítőképességét – bár valószínűleg nem tudta, hogy1940-ben az USA majdnem ötmillió gépkocsit gyártott szemben a Japánban elkészített durván ötvenezerrel.
Azzal is tisztában volt, hogy Japán helyzete törékeny, de 1942 májusában az erőviszonyok a japánoknak kedveztek.Ezért a vezérkar a több tervváltozat közül végül az ő verzióját favorizálta: Midway-nél kell az amerikaiakat tőrbe csalni, repülőgép-hordozóikat elsüllyeszteni és egyúttal a szigeten lévő támaszpontot is elfoglalni. Így az Amerikai Haditengerészet annyira meggyengült volna, hogy akár meg tűzszünetre is hajlandóak lettek volna.

A két haditengerészet össze is csapott, és talán sokan vitatják, de a II. világháború legemlékezetesebb csatáját vívta meg az Amerikai Egyesült Államok és Japán abban a tekintetben, hogy  néha csak percek választották el az egyik felet a teljes győzelemtől vagy bukástól, míg végül Japánon a túlzott elbizakodottság, a rossz tervezés és felkészületlenség véres vámot szedett.

71 éve telt el azóta a nap óta, mikor a hold olyan fényesen ragyogott. Bár a körülmények nem éppen voltak ideálisak egy baráti beszélgetésre, a Hirjú süllyedése mint körülmény, már nem számított – ellenben a hold igen.

Jamagucsi Tamon ellentengernagy, a 2. anyahajó-osztály parancsnoka

Jamagucsi Tamon 1942. június 5.-én már talán nem gondolt az előző napok – a japán flotta szempontjából teljesen hiábavaló – történéseire.
Pedig volt mire visszaemlékezni.
Nagy utat járt be addigra, de ő ezt sosem éreztette környezetével, nem férkőzött közel hozzá az önhittség, sem a nagyképűség. Beosztottjai egy valamit mondhattak el róla tisztán: elhivatott. 1912-ben végzett a Japán Császári Haditengerészeti Akadémián, másodikként osztályából – százötvenen voltak az osztályban. Ezután szolgált zászlósként a Csikuma cirkálón és az Aki csatahajón. 1921-től 1923-ig a Princeton Egyetemen volt hallgató, így ő is meg tudott ismerkedni az óceánon túli viszonyokkal. Újabb iskola következett és újabb kinevezés, majd 1927-en a londoni Haditengerészeti Konferencia. 1932-ben kapitánnyá léptették elő és Washingtonba helyezték. Visszatérése után először az Iszuzu cirkáló, később az Isze csatahajó kapitányává nevezték ki.
1940-ben nevezték ki a 2. anyahajós-osztály – a Hirjú és a Szorjú repülőgép-anyahajók – parancsnokává. Még ebben a pozícióban sem engedte meg magának, hogy saját mindenhatósága hatalmába kerítse, a japán vezetők körében járványként terjedő “győzelmi betegségről” már nem is beszélve. Sokan gondolták róla, hogy egyszer majd ő fog Jamamoto Iszoroku örökébe lépni generációjának legtehetségesebbjeként. Mert az volt, és ezenkívül ambiciózus és egyben agresszív is, ha rögtönzött tengeri hadműveletekről volt szó, de a becsületet minden elé helyezte – a II. világháborúban a Japánban megideologizált szamuráj-eszményhez méltóan.

Nagumo Csuicsi tengernaggyal pillanatok alatt szembekerült és rövid üzenetével – amiben “ajánlatot tett” arra, hogy az amerikai felszíni egységeket azonnal támadják meg – alaposan fel is bőszítette felettesét. A doktrínákkal szemben azonban alulmaradt – melyek az előkészített légitámadást írták elő – , és mikor már csak a Hirjú volt ép Nagumo anyahajói közül, – ami tulajdonképp az ő osztályának még egyetlen és ütőképes egysége volt – már hiába adott parancsot a támadásra. Az erőviszonyok addigra már igencsak felborultak: az Akagi, a Kaga és a Szorjú – az anyahajós csapásmérő egység, a Kido Butai négy hajója közül három – már harcképtelen volt. A Task Force 16. illetve 17. zuhanóbombázói, melyek a Enterprize, a Hornet és Yorktown anyahajókról szálltak fel, négy perc alatt lángoló lélekvesztőkké változtatták ezeket a hajókat.
Tudta, hogy “most a Hirjún a sor, hogy folytassa a harcot Japán dicsőségéért” és mikor 18 zuhanóbombázójából álló kis kötelékük kiütötte a Yorktownt, igazolva látta magát és hitte – és vele együtt mindenki – , hogy Midway a japánok nagy győzelme lehet és “Június Dicsőséges Hónapja” – ez volt a sziget új, japán neve – felett a felkelő nap zászlója loboghat.

A második támadásra már csak maroknyi repülőgépe maradt maroknyi pilótával. Legtapasztaltabb pilótáikat már mind elvesztették addigra; ellenfelük lebecsülése most kezdte megbosszulni magát. Az ezt megelőző Korall- tengeri csatában főleg zöldfülűek vívtak légiharcot az amerikaikkal – köztük volt az 5. század, melyet a legrosszabbnak tartottak flottaszerte  -, így elhitték, hogy a legjobbak felfalják az amerikai pilótákat.
“Az ágyas fia győzött, így a törvényes feleség fiának nem lesz vetélytársa a világon!” , tartották a japán flottánál.
De nem így lett. Ez a csata ette Jamagucsi pilótáit és gépeit.

Tomonaga Dzsoicsi százados reggel támadást vezetett Midway ellen, és Jamagucsi őt jelölte ki a második támadás vezetőjének. Gépe bal szárnyában lévő üzemanyagtartályát még nem sikerült megjavítania a műszakiaknak, ezért Hashimoto százados – általában együtt repültek, Hashimoto mint megfigyelő – kérte, váltson gépet. Tomonaga azonban nem engedett. Nyugodtan azt válaszolta, hogy csak töltsék fel a a jobb szárnyban lévő üzemanyagtartályt; avval is elériaz amerikaiakat. Jamagucsi már látta a pilóta sorsában tükröződni sajátját, és búcsúzásképpen kezet rázott Tomonagával, majd ezt mondta neki: “Örömmel követem önt”.
Ekkor még nem tudták, hogy ugyanúgy a Yorktownt készülnek megtámadni, és nem egy másik anyahajót.S bár a támadás sikerrel járt, Jamagucsi abban a tudatban készítette elő a harmadik támadást, hogy egy harmadik hajó ellen indulnak csapásmérésre.Saját felderítésük az egész csata ideje alatt szinte ellenük dolgozott.

A harmadik japán támadó hullám fedezet nélkül indult volna, kilenc gép, holtfáradt személyzetekkel. A pilótáknak élénkítő tablettákat osztottak ki és Jamagucsi másfél órával elhalasztotta a startot, kis pihenőt engedélyezve a gépek személyzeteinek.
Ekkor megjelentek az amerikaiak és többé a Hirjúnak sem volt kegyelem.

A Hirjú a támadás után

Június 5.-én 2.30 volt, mikor Kaku Tomeo – a Hirjú kapitánya – közölte Jamagucsival: el kell hagyniuk a hajót, és hozzátette, hogy “szeretne osztoznia hajó sorsában”.Jamagucsi tudomásul vette, és közölte, hogy az ő mélybe száll a hajóval.
Az anyahajó dőlésszöge ekkor már 15 fokos volt, a gépek leálltak és a távközlés sem működött. A hajót robbanások rázták meg. Délután még úgy tűnt, hogy sikerül a repülőfedélzet alatt tomboló tüzeket megfékezni, de most ezek a tüzek újra pusztítani kezdtek odalenn és ezúttal megállíthatatlanul.Kawakami Szandonori hadnagy, aki a Császár arcképét őrizte, döntésre jutott: Őfelsége portréja nem maradhaott tovább a hajón.Egy altiszt segítségével átvitte a képet a Kazagumo rombolóra, ami a közelben cirkált.Senkinek sem volt többé maradása a Hirjún.

Jamagucsi ellentengernagy és Kaku sorhajókapitány az összes túlélőt a fedélzetre hívatta – megközelítőleg 800 embert a hajó legénységéből.
Először Kaku kapitány intézett buzdító szavakat az emberekhez, majd Jamagucsi következett:

“Egyedül és teljesen én vagyok felelős a Hirjú és a Szorjú elvesztéséért. Azt parancsolom, hogy hagyjátok el a hajót, és továbbra is szolgáljátok hűségesen őfelségét, a császárt.”

Arccal Tokió felé fordultak és háromszor éltették a császárt Jamagucsi parancsára. Az ellentengernagy büszkeségét és nagyrabecsülését fejezte ki  embereinek. Ezután elénekelték a nemzeti himnuszt, a Kimigayót.
Az emberek szétszéledtek, és mindenki próbált eleget tenni a parancsnak; próbált módot találni arra, hogy elhagyja a hajót.

Kaku és Jamagucsi végül egyedül maradt. Nézték a holdat, az pedig beszéltette őket.
“Gyönyörködjünk a hold szépségében” mondta Jamagucsi.
“Milyen szépen ragyog. Biztosan a 21. napjában jár…” válaszolta Kaku.
Nem hangzott ez úgy mintha az elmúlás közeledne feléjük, és ők éreznék.Csak sorsuk látszott beteljesedni, miközben megint barátok lehettek, most már bajoktól távol.
Néha emberek mentek hozzájuk kérdésekkel.Sok pénz volt a hajó széfjében;mit csináljanak vele?
“Hagyják ott ahol van.Szükségünk lesz obuluszra, ha átkelünk a Sztyxen.” mondta Kaku.
“Pontosan.És Jól jöhet még a pénz, ha jó kosztot akarunk kapni a pokolban.” fűzte hozzá Jamagucsi nevetve.
Ito Szeiroku fregattkapitány, Jamagucsi törzsének rangidős tisztje még utoljára megkérdezte a tengenagytól, hogy elhatározása végleges-e.Jamagucsi bólintott. Ezután megkérdezte, hogy mi az utolsó üzenete. Két üzenete volt.
Az első Nagumo Csuicsinek szólt. Jamagucsi nem kívánt mentegetőzni a történtekért és kívánja, hogy a Dai-Nippon Teikoku Kaigun- a Japán Császári Haditengerészet – még nagyobb tetteket vigyen véghez.
A második Abe Toshio sorhajókapitánynak, a 10. rombolóosztály parancsnokának szólt: ” Süllyessze el a Hirjút torpedóival!”
Távozáskor még Jamagucsi átadta sapkáját Ito fregattkapitánynak: talán sikerül majd eljuttatni emlékként a családjának.

A hold – ami aznap olyan fényes volt – már eltűnt, mikor a legénység utolsó tagjai eltávolodtak a süllyedő Hirjútól.

Látták, amint a két barát nekik integet.

Jamagucsi tengernagy utolsó percei – Kita Renzo festménye