A pillanatnyi kimerevített időben megjelenő lélegzetvételnyi igazság; a fotó nem enged meg több rálátást egy eseményre a külső szemlélőnek. Ettől függetlenül is történetet közvetít, ami a következő másodpercben már megszületik bennünk, és ez lehet akár egy teljesen új és más történet is – de ezt is csak a pillanat igazsága generálja számunkra.
A következő három írásban három olyan fénykép kerül bemutatásra, melyek igazán emblematikusra sikeredtek az ábrázolt időt és kort illetőleg, és készítőik, valamint az ábrázolt személyek sorsára nagy hatással voltak – a közvéleményről és közönségről már nem is beszélve.
Mindhárom fénykép jellemzően háborús konfliktusok közepette készült, metsző a sűrített valóság bennük, ezzel együtt természetesen nem teljes. Ennek tudata készítőik és a rajtuk szereplő alanyok számára nem szolgált a nyugodt élet zálogául, és hívhatjuk ezeket akár remekműveknek is, a mögöttük rejlő történet ismerete nélkül az általuk közvetített üzenet üresnek is tűnhet.
1945. február 19.-én indult meg a partraszállás Ivo Dzsimán, a Detachment hadművelet keretén belül. A japán csapatok parancsnokának, Kuribajasi Tadamicsi tábornoknak nem voltak illúziói a csata végkimenetelét illetően: több, mint húszezer japán harcos várta az amerikaikat jól álcázott erődítmények egész rendszerében, felkészülve arra, hogy a lehető legnagyobb veszteséget okozva haljanak meg a Császárért. A tábornok szakított az addigi japán taktikával, csapatainak megtiltotta az öngyilkos banzai-rohamokat. Védelmi állásaikat nem a parton, hanem a szárazföld belsejében építették fel, szakemberek segítségével a földalatti járatokat alakítottak ki, ahol a katonák akár futva is közlekedhettek. A lövegeket és aknavetőket már előre belőtték, lövőnyílásaikat gondosan álcázták.A katonák csak akkor nyithattak tüzet, ha biztosak voltak találataikban.Az amerikai csapatokat átengedték védővonalukon, és amint azok áthaladtak, tüzet nyitottak, így okozva hatalmas veszteséget.
A Raymond Spruance által vezényelt amerikaiak minden probléma nélkül szálltak partra és gyűltek össze a parton. A nem akármilyen finomságú vulkáni hamu csapdaként funkcionált embernek és gépnek egyaránt. Mikor már egy nagy „adag” amerikai feküdt a parton, a japánok rákezdték.
A poklok tüzét kellett megélniük az amerikai csapatoknak, de nem hiába: az első napon sikerült kettévágniuk a szigetet. A Szuribacsi-hegyet leválasztották a többi japán erőtől, és február 23.-án csekély ellenállásba ütközve, de feljutottak a csúcsra, ahol annak rendje és módja szerint kitűzték a csillagos-sávos lobogót. Azonban a tisztek legnagyobb örömére James Forrestal haditengerészeti államtitkárt is erre rágta éppen akkor a fene, és ő bizony megakarván szerezni ezt az egyszer-az-életben trófeát, szólt is Johnson alezredesnek, a második zászlóalj parancsnokának, hogy ugorjon már fel valaki érte. Johnson, bár kedve lett volna hozzá, mégsem hajtotta el őt valahova-akárhova, hanem parancsot adott a zászló lehozatalára, de úgy, hogy helyette egy másik, nagyobb zászló kerüljön fel a zászlórúdra. A feladattal Rene Gagnon őrvezető lett megbízva, később csatlakozott hozzá Michael Strank őrmester, Harlon Block tizedes, Franklin Sousley és Ira Hayes őrvezetők. Ők értek fel a csúcsra délidőtájt.
Joe Rosenthal is evvel egyidőben ért fel a csúcsra, haditudósítóként követte a tengerészgyalogságot az előrenyomulás során. Pihenőt tartott, majd azután rögtönzött állványt próbált eszkábálni, mikor is észrevett valami mozgolódást. Csípőből „tüzelt” – és elkészítette korának egyik legnagyobb hatású képét.
Az elhíresült fotó
A csoport megfeszülve készül magasba emelni az amerikai zászlót, minden katona erőfeszítése jelen van a csoportban, úgy tűnik, semmi sem tudná őket megállítani céljuk eléréseben.
Március 16.-án a hadmozdulatok végét jelentették a szigeten, de egészen a hónap végéig folytak még a harcok. A japánok elszigetelt csoportjai éjszakai akciók során behatoltak az amerikai vonalak mögé és véres rajtaütések során tizedelték meg az ellenséges erőket. Amikor pedig már számukra is világos volt, hogy a vég már közel jár, elébe mentek: az ostrom végén már sor került szuronyrohamokra is. A japán csapatokat vezénylő Kuribajasi tábornok is valószínűleg egy ilyen roham során vesztette életét.
A kormányzat is felismerte, hogy mekkora erő lakozik abban a fényképben, és úgy gondolták, hogy azt a hadigazdaság szolgálatába is állíthatnák. Az illetékesek előtt egy országjáró körút zseniális terve körvonalazódott, amivel a hadikötvényeket népszerűsítik majd, és amiben természetesen nem kis szerepet szántak a fotókon szereplőknek. Az elnök utasítására felkutatták a túlélőket, és hazavitték őket. Ez azonban nem volt egyszerű, mert szinte mindegyikük másként emlékezett vissza arra, hogy ki volt benne abban a bizonyos csoportban. Gagnon és Bradley azt állította, hogy nem is Harlon Block, hanem Henry Hansen volt velük, Ira Hayes viszont nem értett velük egyet. A tengerészgyalogság fejeseit azonban nem érdekelte Hayes véleménye – Henry Hansen őrmester került fel a névsorra.
a fiatal Ira hayes
Már ekkor kiderült, hogy Ira nem képes megbirkózni avval a feladattal, amit a fénykép elkészítője
akarva-akaratlanul rá osztott: nem tudott hőssé válni – talán nem is akart. Ő sem tudta elfogadni a tényt, hogy életben maradt,mikor annyi bajtársa halt meg mellette a harcokban.
A körút ezután elkezdődött, és katonákból sztárok lettek. Ennek folyamata részletesen van ábrázolva A dicsőség zászlaja című filmben, melyet Clint Eastwood rendezett. Végigkísérhető a folyamat, ahogy a katonák szembesülnek avval, hogy a kegyetlen harc Iwo Dzsimán otthon csak egy romantikus lovagregény-képzet, leöntve vérvörös sziruppal.
A valóságban – ahogy az a filmben is megjelenik – Ira Hayes bírta legkevésbéa procedúrát. Nem állt neki jól a rivaldafény, és nem is szerette azt, szerény ember volt és szeretett volna lenni. Borzalmas emlékeket cipelt magával a háborúról, melyet mindenhová magával vitt, és amiket képtelen volt magamögött hagyni (szakaszának tizede érte meg a harcok végét). Nyomasztotta az is, hogy a hivatalos verzióval ellentétes saját igazságát senki sem akarta meghallgatni, senki sem hitte el neki, hogy Harlon Block volt a társuk a Szuribacsi hegyen. Felkerekedett, több mint kétezer kilométert gyalogolt és stoppolt, míg végül eljutott a Block család farmjára, Arizónábol Texaszba. Elmesélte az igazságot a családnak, akik őszintén hálásak voltak ezért neki, különösen Harlon Block édesanyja.
A fotó alapján készült el az emlékmű 1954-ben, melynek felavatásán még részt vett. Erre az eseményre még sikerült valamennyire összeszednie magát, de a hosszú évek alatt folytatott „problémamegoldás” már rengetett sebet mart az eddigiek mellé. Az alkohol volt képes csak segítségére lenni és az is vitte magával. A háború utáni életben sem volt képes a háború nélkül élni, a posztraumatikus stressz nem engedte el őt egy percre sem. Nagyon fiatalon, mindössze 32 évesen halt meg 1955 június 24.-én alkoholmérgezésben.
1961.-ben készült egy film The Outsider (A kívülálló) címmel, a címszerepet Tony Curtis alakította. A filmet Delbert Mann, egy II. világháborús veterán rendezte és Ira Hayesnek állít emléket.
Feltáró 